És akkor ma végre hivatalosan is elkezdődik a Tour de France!

 

 

 

Lovasi András felejthetetlen sorait dúdolgatom már magamban napok óta, mert akárcsak minden évben, a Tour de France kábé méla unalom addig, ameddig a mezőny el nem érkezik végre a hegyekhez. A karaván már ott van a legendás Pireneusok előtt, és százmilliók várják már világszerte, hogy végre valójában elkezdődjön a Tour.

 

 

Marc Cavendish, ahogyan azt jeleztem, bebizonyította, hogy továbbra is a legjobb sprinter a világon. Szépen etette a népet másfél évig, hogy nincs formában, aztán most meg behúzott három szakaszt és életében először a sárga trikót is magára ölthette. Akik nem csak élnek, de meg is halnának a világ legszebb sportágáért, azok pontosan tudják, amit a cangások és a sportigazgatók nyilatkoznak a formáikról, taktikáikról, annak kábé a fele sem igaz. És akkor még finoman fogalmaztam. Cavendish pályán szerepel majd Rióban, ilyen jellegű edzéseken és versenyeken vett részt, ezért izmosabb, mint eddig bármikor, ennek következtében meg még gyorsabb lett, mint volt.

 

Aztán parádézott a világbajnok Peter Sagan, aki nyert már egy hegyeskés szakaszt. Ő az a cangás, akit imádnak a sajtómunkatársak és a szurkolók is, mert különc, és mint írtam, színésznek is elmehetne. Íme, a bizonyíték. 

 

 

 

 

 

Aztán ott van az összetettben több, mint öt perccel vezető Greg Van Avermat, aki egyébként egy állat, mert olyan hegyeskés szakaszokon, amely az egynapos klasszikusok pályáit idézi, mindig, minden körülmények között támad. Így tett a minap is, szakaszt nyert, megszerezte a sárga trikót, de már nem viseli sokáig.

 

 

A hegyi szakaszokból több típusú létezik. Vannak azok, amelyeken az egynapos klasszikusok menői, Sagan és Van Avermaet még a legjobbak. Ezek combos, rövid (!), meredek emelkedőkkel tarkított etapok (általában a befutó is hepehupára végződik, vagy a cél előtt több is van belőlük), ahol a robbanékonyság és az erő egyszerre számít, de ezek a cangások 2-3 kilométernél hosszabb emelkedőkre már nem tudnak az igazi hegyi menőkkel tartani.

 

Azokkal, akik már epedezve várják az első- és a kiemelt kategóriás hegyeket. Ezekre nagyon hosszú kilométereket megtéve lehet feljutni (hattól huszonötig kábé), és ezt már tényleg csak a „kákabélű” versenyzők bírják. Akik nem csak 2-3 ezer méteren át tudnak nagy tempót menni, hanem naponta többször is, további ezer métereken keresztül.

 

 

Az igazi tűzijáték most kezdődik. Végleg vége annak az időszaknak, amikor az ember még örül annak, amikor egy haverja felhívja vagy ráír délután szakasz közben, amikor még van idő leszaladni a napi cékla és céklalé adagért a zöldségeshez a több kiló cseresznye és meggy hazacipeléséről nem is beszélve, miközben megy a helyezkedés a mezőnyben. De az sem fér már bele, hogy normálisan szerkeszd az nb1.hu-t, azonnal válaszolj a főnökségnek, vagy végignézz a helyszínen úgy egy jó kis magyar meccset (miközben írod online), hogy közben a telefonodon vagy a laptopodon nem megy élő stream a Tourról. 

 

 

 

 

Mostantól csak az számít, hogy a Sky milyen őrült tempót megy majd a Tour legnagyobb esélyese, Chris Froome miatt a hegyeken. Hogy Nairo Qiuntana tényleg átélheti-e azt a megtiszteltetést, hogy a legendás, soha el nem fáradó Alejandro Valverde tényleg feláldozza magát érte a kaptatókon (tavaly ez annyira jól sikerült, hogy Froome után a kolumbiai lett a második, a spanyol a harmadik). Hogy a franciák (Bardet, Pinot) tényleg képesek lesznek-e beleköpni az igazán nagyok levesébe. Hogy az ikonikus Vincenzo Nibali tényleg az egyik legnagyobb tehetséget, az új Alberto Contadornak számító Fabio Arut segíti-e. Hogy a Sky szintjére tényleg felér-e végleg az Astana vagy a Movistar. Hogy tényleg lesznek-e olyan szökések, amikor kis csoportok, vagy magányos hősök iparkodnak a nagyok előtt, hogy legyen esélyük szakaszt nyerni. Hogy Alberto Contador, akinek a vállai után már a térdei fájnak igazából (aki ült már kerón, az tudja, miért van ez), tényleg képes lesz-e mégis harcban lenni az összetett elsőségéért, mert ezt ígérte, ahelyett, hogy kivizsgáltatná magát rendesen és véglegesen.

 

 

 

 

És mostantól az is mindent visz, hogy hány százezren, hány millióan lesznek az utak mentén az őrült szurkolók, akik mindig, mindenkiért szorítanak. Mert a kerékpárban nincs gyűlölet. Főleg nem Franciaországban. Csak akkor, ha egy amerikai (Lance Armstrong) vagy egy brit (Chris Froome) vezet az összetettben, akiket lehet gyűlölni, vizelettel leönteni, doppingolással vádolni, megfeledkezve arról, hogy azért a gallok is akadtak már fenn rendesen a doppingvizsgálatokon. 

 

Ott lesz a hegyeken minden náció. A Pireneusokban a különc baszkok, akik csak a Tour alatt szeretik a franciákat és a spanyolokat. A nem normális hollandok, akik az emelkedőkön szenvedő sprintereket sörrel és pizzával segítik, mert szerintük ezekre van szükségük.  Az általam mindenkinél jobban imádott indiánok Kolumbiából és Latin-Amerika más vidékeiről. A hideg, kimért észak-európaiak, akik, ha kell, meztelenül futnak majd egy belga versenyző kedvéért. A tök részeg szlovákok, akik ha meglátják Sagant, elsírják magukat örömükben. A németek tízezrével, akik a Tour szeretete miatt megkoszorúzzák a világháborús síremlékeket, és a többiek, akik mind egytől-egyik szeretik egymást és minden versenyzőt.

 

 

 

A Tour mezőnye ma megmássza a legendás Col’ d Aspin emelkedőjét. Ezt a kaptatót legszívesebben áthelyezném Magyarország szívébe, ugyanúgy, ahogy az összes többit egyébként. Amióta az eszemet tudom, a hegyeket, az erdőket és az őrjöngő szurkolókat szeretem. És pláne így van ez, amikor mindezeket a kerékpárosok miatt láthatom egyszerre. 

 

Úgyhogy nem is tippelnék arra, mi lesz az első igazi Tour-szakaszon.

 

Beszámolók az eddigi szakaszokról, valamint az eddigi blogbejegyzések a linkre kattintva érhetőek el: ITT