Világbajnokként száműzött lett a Ferrarival – 20 év Schmuival, 2. rész

Előző részünkben karrierjének kezdetét és az első világbajnoki címét elevenítettük fel. Itt elolvashatod, ha még nem tetted meg.

1995-ben már Renault motorral lett újra világbajnok

1995-re a Benetton lecserélte a V8-as Ford motort ugyanarra a V10-es Renault-ra, amelyet a Williams is használt. A szezon újabb botránnyal indult, amikor a szezonnyitó Brazil Nagydíjon őt és David Coulthardot (Williams-Renault) kizárták szabálytalan üzemanyag használata miatt. Mint kiderült, a Benettonnak és a Williamsnek is üzemagyagot szállító francia Elf cég követte el a hibát. A két csapat fellebbezett, és végül az a döntés született, hogy a versenyzők az egyéni világbajnokságban megtarthatják eredményüket és pontjaikat, ám a konstruktőri bajnokságba azok nem számítanak bele.

A Benetton 195-ös, a csapat 1995-ös autója rendkívül nehezen kezelhető autó volt – ezt később Gerhard Berger és Jean Alesi is megerősítették, amikor év végén tesztelték azt. Ennek ellenére kilenc futamot nyert ebben a szezonban és összesen 102 ponttal fölényesen megnyerte második világbajnoki címét. Jellemző képe volt a szezonnak, hogy az időmérő edzéseket általában a Williams versenyzői, Hill és Coulthard dominálták, ám a versenyeken rendre ő diadalmaskodott.

Különösen emlékezetes volt a Német Nagydíj, ahol – a németek között is – először nyert hazai pályán. A Belga Nagydíjon a 16. helyről indulva mindössze néhány kör alatt előre küzdötte magát, és egy változatos versenyen, kemény csatában utasította maga mögé Hillt, és győzött. A Nürburgringen, melyen akkor az Európai Nagydíjat rendezték, az elején Hill-lel egy körön belül előzték egymást oda-vissza. A végén a német versenyző 12 kör alatt 17 másodperces hátrányt dolgozott le a vezető Alesivel szemben, és egy kockázatos, ám annál látványosabb előzéssel utasította maga mögé a Veedol-sikánban, annak ellenére, hogy azzal is növelte volna előnyét a Vb-pontversenyben, ha csak második helyen biztonságosan célbaviszi az autót.

Ebben a szezonban is voltak összezördülések Hill-lel. Az első Silverstone-ban, amikor Hill megpróbálta megelőzni, ütköztek, és mindketten kiestek; a második Monzában, amikor a japán Inoue Takit körözték le, Hill későn fékezett és hátulról beleszaladt Schumacher Benettonjába. Ismét mindketten kiestek.

A békülés pillanata volt azonban, amikor Hill a pálya széléről sportszerűen megtapsolta nürburgringi teljesítményét.

A rosszabb autót választotta

1996-ban elhagyta a Benettont és az akkor gyengébb Ferrarinál folytatta Forma–1-es pályafutását. Az olasz csapat ugyan a sport leghagyományosabb istállója, ám akkor már 1979 óta nem tudtak egyéni világbajnokságot nyerni. A csapatfőnök, Jean Todt már 1993-ban elkezdte az istálló struktúrájának újjászervezését, és Schumacher egy újabb fontos eleme volt ennek az építkezésnek. Úgy tartották róla, hogy rendkívüli módon képes motiválni, ösztönözni a körülötte lévő munkatársakat és igazi csapatember. A fejlesztések szempontjából különösen értékes volt jó technikai érzéke és az a képessége, hogy tapasztalatait megfelelően is tudta kommunikálni a mérnököknek.

Tisztában volt vele, hogy 1996-ban nem fog a világbajnoki címért küzdeni, mert erre a Ferrari akkor még nem érett meg. A John Barnard által tervezett F310-es valóban hibás konstrukciónak bizonyult, ráadásul nagyon megbízhatatlan volt. A szezon tizenhat versenyéből öt alkalommal esett ki valamilyen műszaki hiba miatt – Franciaországban például már a felvezető körben megadta magát a motor, pedig az első rajtkockából indult volna. Ennek ellenére a német pilóta nyert három versenyt – Barcelona, Spa-Francorchamps, Monza –, amelyek közül különösen az első emlékezetes. Ezen a szakadó esőben tört az élre és óriási fölénnyel nyert. A monzai diadal érzelmi szempontból jelentett áttörést számára és az olasz Ferrari-szurkolók (tifosi) kapcsolatában, akik addig meglehetősen hűvösen álltak hozzá.

Első Ferrari-szezonjában a világbajnokság harmadik helyén végzett a két Williams mögött, 59 ponttal.

Az IndyCar bajnoka jobb volt

1997-ben további erősítést kapott a Ferrari. Egy évvel saját csapatváltása után Rory Byrne főmérnök és Ross Brawn technikai igazgató is követték a Benettontól az olasz istállóhoz.
Legnagyobb ellenfelének ezúttal Jacques Villeneuve bizonyult, aki 1996 elején érkezett a Williams-Renault-hoz az amerikai IndyCar bajnokaként. Schumacher első futamát a szezon során Monte-Carlóban nyerte, majd ezt még négy diadal követte az év végéig (Montreal, Magny-Cours, Spa-Francorchamps, Suzuka). A világbajnoki cím sorsa közte és Villeneuve között az utolsó futamon, Jerezben dőlt el. A versenyt megelőzően egy ponttal vezetett kanadai vetélytársa előtt a pontversenyben. Az időmérő edzésen ő, Villeneuve és Villeneuve csapattársa, Heinz-Harald Frentzen ezredmásodpercre azonos idővel (1:21.072) kvalifikálta magát, de mivel közülük a kanadai futotta meg ezt az időt elsőként, ő indulhatott a pole pozícióból, Schumacher a második rajtkockából, míg Frentzen a harmadikból.

A futam nagy részében vezetett, ám az utolsó kerékcseréjénél egy rossz garnitúra gumit kapott, és drasztikusan lelassult. Villeneuve ezt kihasználta, és utolérte a Ferrari pilótáját, majd a 48. körben előzésre szánta el magát. Villeneuve bebújt mellé, a német azonban befelé húzta az autóját, így összeütköztek. Schumacher kiesett, Villeneuve pedig továbbment és megnyerte a világbajnokságot.

Az eset érdekessége, hogy a kanadai versenyző San Marinóban kapott egy felfüggesztett büntetést, amely azt tartalmazta, hogy ha még egyszer előz az év során sárga zászló alatt, eltiltják a következő versenytől. Villeneuve a Japán Nagydíj edzésén előzött, ennek ellenére nem eltiltották a jerezi versenytől, hanem elvették a 2 pontját, amit Japánban szerzett.

Az FIA (Nemzetközi Automobil Szövetség) utólag Schumachert nevezte meg a baleset felelőseként és büntetésből elvette 1997-es szezonban szerzett összes pontját (78 pont), illetve a világbajnokságban megszerzett második helyét (a hivatalos statisztikájába ugyanakkor továbbra is beleszámítanak az 1997-ben megszerzett pontok).

Az új szabályok nem ízlettek Schuminak, nem úgy Häkkinennek

1998-ban újabb szabályváltozásokat vezettek be a Forma–1-ben. Ezek közül a leglényegesebb az autók szélességének 180 cm-ben való maximalizálása volt, valamint a barázdált gumik bevezetése az addig használatos slick gumik helyett. Az új szabályokhoz való alkalmazkodás a Williams addigi főmérnökével, Adrian Newey-val erősítő McLaren-Mercedesnek sikerült a legjobban. A Mika Häkkinen-David Coulthard pilótakettőssel felálló csapat Bridgestone gumikat használt, míg a Ferrari maradt a Goodyear-nél, így a szezon a gumigyártók „háborújáról” is szólt.

Az első két futamot (Melbourne, Interlagos) Häkkinen nyerte, majd a harmadikon, Buenos Airesben visszavágott. Imolában második lett Coulthard, majd Barcelonában harmadik a két McLaren mögött. Monte-Carlóban ütközött Alexander Wurzcal (Benetton-Playlife), így csak a 10. helyen végzett, de aztán sorozatban három futamgyőzelem következett Montrealban, Magny-Cours-ban és Silverstone-ban. Utóbbi elsősége arról marad emlékezetes, hogy a boxban nyerte meg a versenyt, miután kiintették egy 10 másodperces „stop-and-go” büntetésre s azt az utolsó körben töltötte le oly módon, hogy átszelte a célvonal boxutcában meghosszabbított részét. A McLaren ugyan óvást nyújtott be a történtek miatt, de a vizsgálat megállapította, hogy Schumacher büntetése jogtalan volt (azt azért kapta volna, mert állítólag sárga zászló alatt körözte le Wurzot, ám mindkét versenyző azt nyilatkozta, hogy nem láttak sárga zászlót), így végül törölték a büntetését és hivatalossá tették futamgyőzelmét.

Az Osztrák Nagydíjon a harmadik, a Német Nagydíjon pedig az ötödik helyet szerezte meg – mindkét futamot Häkkinen nyerte, így a finn előnye a Magyar Nagydíj előtt 16 pont volt vele szemben a Vb-pontversenyben. A hungaroringi futam nagy taktikai csatát hozott, amelyet egy három boxkiállásos taktikával megnyert. Häkkinen ezúttal csak hatodik lett, így előnye hét pontra csökkent a pontversenyben.

A Spa-Francorchamps-i Belga Nagydíjon mind Häkkinen, mind ő kiesett – utóbbi fölényesen vezetett az esőversenyen, amikor az előtte haladó, lekörözött David Coulthard hirtelen felemelte a lábát a gázpedálról és a rossz látási viszonyok miatt Schumacher hátulról beleszaladt (Coluthard évekkel később elismerte a hibáját). A soron következő Olasz Nagydíjat azonban megnyerte, Häkkinen a negyedik helyen végzett, így két versennyel a szezon vége előtt pontegyenlőség alakult ki a két Vb-esélyes között. A nürburgringi Európai Nagydíjon Häkkinen tett szert előnyre győzelmével – míg a német második lett.

Az utolsó futamon dőlt el minden. Nyernie kellett és abban reménykednie, hogy Häkkinen legfeljebb harmadik lesz. A pole pozíciót ugyan megszerezte, ám a második rajtnál (az első rajtnál Jarno Trulli Prost-Peugotja nem indult) autója leragadt a rajtrácson, ami miatt az utolsó rajtkockából kellett nekivágnia a futamnak. Ezzel minimálisra csökkentek az esélyei. A futam során ugyan előre küzdötte magát egészen a harmadik helyig, ám ekkor defektet kapott, és végleg kiállni kényszerült a versenyből. Häkkinen lett a világbajnok kereken 100 pontjával, ő a második helyen végzett 86 ponttal.

A finn újra jobb tudott lenni

1999-ben is folytatódott a Häkkinen-Schumacher párharc – ám csak a Brit Nagydíjig. Addig a német pilóta két versenyt nyert (Imola, Monaco), ám Silverstone-ban egy pillanat alatt véget ért a hajsza, amikor Schumacher fékhiba miatt kiszaladt a Stowe-kanyarban és 107 km/h-s sebességgel frontálisan a gumifalba csapódott. Sípcsont-és szárkapocs-csont törést szenvedett a jobb lábában, és ennek következtében a következő hat futamon nem vehetett részt. Világbajnoki esélyét ezzel elvesztette, a csata csapattársa, Eddie Irvine és Häkkinen között folyt tovább.

Két versennyel a szezon vége előtt, a Maláj Nagydíjon tért vissza, ahol fölényes pole pozíciót szerzett, majd mindent megtett csapattársa, a Vb-esélyes Irvine győzelméért (kétszer elengedte, ráadásul Häkkinent is feltartotta), s a tervet sikerült is kivitelezni: Irvine nyert, Schumacher második lett, Häkkinen harmadik. A futamot követően azonban mindkét Ferrarit diszkvalifikálták, mert úgy találták, hogy az autók oldalsó légterelője nem felel meg a szabályoknak. Később a FIA párizsi meghallgatásán megállapították, hogy az eltérés mértéke belül volt az úgynevezett toleranciaküszöbön, így a kettős győzelmet mégis megtarthatta a Ferrari.

Az utolsó versenyen, Suzukában ismét az első rajtkockából indult, ám a rajtnál Häkkinen elment mellette és megnyerte a versenyt, így megszerezte második világbajnoki címét. A konstruktőrök között azonban a Ferrari diadalmaskodott. Ő maga 44 ponttal a bajnokság ötödik helyén végzett.