Úszó Eb: A sport Projekt X-e – egy önkéntes naplójából

Miért? – kérdezték tőlem az ismerőseim. Miért jó neked az, hogy elmész Pestről egy hétre Debrecenbe, és ha már ott vagy, szállást fizetsz magadnak, és igazából nyaralhatnál, akkor nem várost nézel, nem az élményfürdőbe mész lazítani vagy bulizol, hanem dolgozol, méghozzá úgy, hogy fizetést sem kapsz érte? Kizsákmányolás, komolytalan dolog.

Természetesen a legtöbbünknél, – ahogy nálam is – az egyik indok, hogy sporttal szeretnénk majd foglalkozni, vagy tesszük ezt már jelen időben, ám ez önmagában véve kevés lenne. Az igazi kapcsolatvadászok nem önkéntesnek mennek, mert azt túl sokan lenézik, egyszerű, elvakult rajongóknak tartják őket, és nem sugall mást a média sem.

Először is azt kell megérteni, hogy ez nem munka, hanem szórakozás. Óriási buli, egy Project X, amin ebben az esetben 227-en vettek részt. Aki nem így látja, az meg úgysem fog jelentkezni, vagy ha először próbálta ki, többet nem fog jönni. Ezt a kevésbé felkapott sportágakon lehet a legjobban lemérni, hiszen mondjuk egy sportlövő világbajnokságról a felsőtest-vadászok, vagy a hírességek után rohangáló „első fázisos” rajongók hiányoznak, akárcsak azok, akik első sorban nézni szeretnék a viadalt, és az ingyenes belépés reményében érkeztek. Ilyen sporteseményekre már csak azok mennek önkéntesnek, akik egymásért, a pörgős hangulatért szeretnek ott lenni, és bizony ilyenekből is van, szép számmal.

Néha a lelátón is jártunk

A másik kulcs pedig pont ez: együtt, egymásért. Egy idő után megvannak a visszatérő arcok, egymásért járunk versenyekre, együtt szurkolunk, esténként együtt bulizunk, kávézunk, nevetünk, szórakozunk. Az uszodában, vagy ha nem úszásról van szó, akkor a jégpályán, a stadionban… És a ránk bízott feladatokat is maradéktalanul elvégezzük, mert nem azért jelentkeztünk, hogy a nyálunkat csorgassuk, hogy autogramok után rohangáljunk, vagy az első adandó alkalommal lelépjünk a lelátóra. Persze, ha épp kedvünk van hozzá és a beosztásunk engedi, ezekre is szakítunk időt, hiszen elmaradhatatlan kellékei a sportnak (nincsenek másképp ezzel azok sem, akik nem önkéntesként dolgoznak ezen a területen), de számunkra nem ez a lényeg.

„Somorjai Soma egyike az úszó Európa-bajnokság önkénteseinek, aki a 21. születésnapját az önfeledt bulizás helyett kora reggeltől a skandináv úszókkal töltötte.” – hallhattuk a Duna Televízió Önkéntesek című műsorában, ahol azt is megtudjuk, hogy miért jelentkeztek a fiatalok ide. Szerintem sokan kitalálják, hogy mi hangzott el az összeállításban: néhány lány visszafogott, szégyenlős vihorászás közepette bökte ki, hogy az úszó fiúk miatt, azért, mert így közel lehetnek hozzájuk és láthatják az izmos felsőtestüket. Pedig valójában nem ezekről, nem a munkáról, nem a versenyzőkről szól az egész. Hanem egyszerűen rólunk. Rólunk, önkéntesekről.

Egy szemlélődő még akkor sem értheti, hogy milyen ez belülről, ha egyébként közel áll hozzá ez a világ, esetleg ki is látogat időnként drukkolni sporteseményekre. Az a jókedvvel fűszerezett jövés-menés, rohanás, kapkodás, ami ilyenkor zajlik a háttérben, semmihez sem fogható.

Emlékbe, otthonra – az utolsó nap

A kívülállók számára – legyenek versenyzők, nézők vagy a különböző médiumok dolgozói – a fénymásolószoba („copyroom”) csak papírgyár, ahonnan az eredmények érkeznek. Nekünk azonban az esemény lelke, ahol mindenki találkozik. Ha elfut arra egy ismerős, valaki biztos kiszól valamit, hogy mosolyra derítse az illetőt, nem is beszélve arról, hogy mindenki az ottani víz- és túrórudi-készletet akarja megdézsmálni. Vagy ott a médiasátor, sokaknak messze kerülendő, hiszen teljesen külön volt az uszodától, a futamokat csak televízión lehetett követni onnan. Belülről nézve mást jelentett: az volt a palacsintázó, valamint a szóviccek alfája és omegája, ahol még lapszemlézés közben is mindig volt valami nevetni való. Sokszor amikor még este tíz után is ott ült a társaság, hogy ne hagyja magára a két ügyeletest az utolsó, elmélyülten dolgozó újságírókkal. De említhetném a Last Call Roomot is, amiből csak annyi látszik, hogy onnan indulnak az úszók a rajtkőhöz, miközben valójában az ott dolgozók élik át a versenyzőkkel a legfeszültebb és a legizgalmasabb pillanatokat is.

Én a médiás csoportban dolgoztam, és egy hihetetlenül jó élménnyel gazdagodva jöttem haza. Sok új embert megismertem, vannak köztük szimpatikusak és kevésbé szimpatikusak is, de az biztos, hogy a sajtóközpontban dolgozó, nagyjából tizenöt-húsz önkéntesből tízen jó barátokként váltunk el, remek csapat jött össze, amit múlt héten megrendezett hivatalos önkéntes találkozó is bizonyít. A sport a miénk – sőt, sokkal több is. Márciusban rövidpályás gyorskorcsolya világbajnokságot rendeznek Debrecenben. Mi ott leszünk. Ti jöttök?