Úgy szólt a "Hajrá Magyarok!", hogy Sopronig kergettem volna a labdát

Élénken éreztem valahol a gyomorszájam környékén az elmúlt két hazai meccs dupla Zlatan-felütését: az elsőnél Király Gábor sorstársammal szorosan együttműködve nemigen tudtam, mi történt, a másodikat viszont személyes sértésként éltem meg, és emlékszem az akkori mélységesen mély csendre.

Fiatalabb koromhoz képest egyáltalán nem éreztem a szokásos őrült izgalmat, és nem hittem abban, hogy bármilyen pozitív élménnyel leszek ma gazdagabb. Felkészültem a sima 0-2-re, lelki szemeimmel már látva a hazafelé tartó csüggedt tömeget a csikorgó murvával a cipőtalp alatt, hangoztatva, hogy dőlne be az összes svéd egy tőzegmocsárba már végre.

Az anyaoldalnak köszönhetően fotósként debütálhattam egy válogatott meccsen. Az ember szíve bizony beleremeg, amikor felhangzik mögötte a „Hajrá Magyarok!”. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha nekem szólna focistaként, valószínűleg még most, egy nappal a mérkőzés után is a labdát kergetném valahol Sopron környékén.

Vissza az álomból a stadionba, bevonulás. Az omladozó stadion tovább omlik, a kilátogató húszezer magyar drukker kitesz magáért. Talán ráférne a szurkolásra néhány,30 évnél fiatalabb rigmus, de még mindig jobb mint a svéd nyuggerszektoré, akik szorgalmasan zörögnek mindennel, ami a kezükbe akad, miközben képzeletbeli abakuszon számolják a két ország GDP-különbségét. Igen, jó látni köztük a családokat, öregeket, de ha ilyet akarnak nálunk is a sterilizálók, akkor köszi, nem.

Himnusz, Zlatan nehézségekkel küzdve elbrekegi a sportszerűségi felhívást – höhö, jóra bízták, kb olyan mint amikor Cantona volt a Fair-Play istene a ketreces-viadalos reklámban-,elkezdődik végre.

Nekiugrunk a svédeknek, már úgy magyaros tempóban, ami azt jelenti, hogy nem mennek kettővel 10 perc után, sőt. Nálunk van többet a labda, szépen járatjuk, de látszik a skandinávokon, hogy azt gondolják, itt ma nem kaphatnak ki. A kezezést hála a jó égnek a partjelző észreveszi, ha már a szlovén spori nem – mellesleg végig hazai pályát fújt, kár hogy összekeverte Stockholmot Budapesttel – és már csattant is a labda a felsőn, Tomi, a kis gól is gól.

Fokozott figyelem követi a legnagyobb sztárt a pályán, de Ibra egyelőre csak egy sárgával hívta fel magára a figyelmet. Ami jogtalan volt, 4 méterről tisztán látszott, hogy Király kb. úgy gondolta, hogy na most 42 fok van árnyékban,előttem a Tirrén-tenger, nyomok egy toronyfejest. Szegény függőleges ló meg alákerült, hiába húzta össze a száz kilóját negyvenre.

Látszott viszont az, hogy ez a magyar válogatott most meg szeretné mutatni, hogy hiába a rengeteg hiányzó, a lesajnáló nyilatkozatok, ma este meglephetjük a svédeket. Meg is leptük, Szabics nagyszerű gólt rúgott a kiszolgáltatott Issaksonnak.

A második félidő elején csak arra kellett figyelnünk, hogy ne essünk vissza. Természetesen visszaestünk, az underdog fokozatot felnyomták félgőzre a svédek – kit érdekel, az ő bajuk – már tényleg elhitték, hogy nem kapnak ki, be is kotorták az egyenlítő gólt. Újra éreztem azt a bizonyos szorongást a gyomromban, innen csak lefelé visz az út. Nyomtak is a sárga-kékek, elkezdtünk bekkelni, de a szokásos forgatókönyvvel ellentétben a végére mi támadtunk fel. Már Koman emelése is beakadhatott volna,de Priskin beadását -miközben a svéd védők csak a 3D-s szemüveget nem vették fel a mozizáshoz, a többi kellék megvolt (szájtátva, kényelem adott) – még egy jó Torghelle is belőtte volna, nemhogy Rudolf Gergely-Gergely Rudolf. Mondanám, hogy nem éreztem ilyet régóta, pedig de, mégpedig Dzsudzsák tekerésénél a Finnek ellen. Ha másra nem is volt jó ez a selejtezősorozat, arra igen, hogy két ilyen eufórikus gólra emlékezzünk majd belőle.

Most pedig megy a matek, túl sok minden kellene ahhoz, hogy a svédek előtt végezhessünk a csoportban. De hagyjuk is, kedden Moldova, aztán ha minden jól alakul, egy ki-ki meccs a finnekkel, miközben a fél ország a neten lóg majd, hogy mi van a másik meccsen.

Hazafelé még extra, a parkolóban valami újságíró kérdezte Pruknert a Zalaegerszegi szerepvállalásáról, a tanár úr higgadtan válaszolt, hogy még nem akar mondani semmit, de a szemében látom a helyénvaló választ:”menj már innen ostoba, ez egy válogatott meccs, 230 km a zete, mittudomén”.