"Úgy érzem, elérkeztem a korlátaimhoz, nem szeretném tovább feszegetni a határokat"

A budapesti születésű világ, és Európa-bajnok úszó Bernek Péter a tokiói olimpiát követő pihenő során arra az elhatározásra jutott, hogy befejezi profi pályafutását. A 29 éves sportoló óvodásként ismerkedett meg az úszással, majd általános iskolásként kezdett versenyezni. 2014-ig a Kőbánya SC színeiben, azt követően pedig napjainkig a BVSC-ben versenyzett. Tizenhárom éven át tartó profi pályafutása során szinte megszámlálhatatlanul érte el a jobbnál jobb eredményeket, a teste azonban jelzett számára, hogy itt az idő valami mást csinálni. Bernek Péter elsőként a Career Sport Managementnek mesélt döntésének okairól, pályafutásának legszebb élményeiről, valamint jövőbeli terveiről.

– Bár már nem tartozol a legfiatalabb úszók közé, van rá példa, hogy 30 fölött is lehet szép eredményeket elérni. Miért most jött el az idő a visszavonulásra?

– Az elmúlt évek folyamán éreztem, hogy a testem egyre kevésbé bírja, aztán az olimpia előtt megsérült a vállam, úgyhogy ez elgondolkoztatott. Ebben az augusztusi pihenőben hoztam meg a végleges döntést. Ha rendbe rakatnám a vállam az egyéves kihagyást jelentene. Nemsokára 30 leszek, úgy érzem, elérkeztem a korlátaimhoz, nem szeretném tovább feszegetni a határokat. Harminc évesen egy évet kihagyni az úszó sportban nagyon sok lenne. Elég tartalmas és hosszú pályafutásom volt, 2008 óta szinte minden világeseményen részt vettem, elég fárasztó volt ez a 13 év.

– Említetted, hogy a végleges döntésed meglehetősen friss, tudatosult már benned, hogy akkor most már vége a sportpályafutásodnak?

– Most úgy érzem, hogy megkönnyebbültem, de biztosan eljön majd az a pillanat, amikor nagyon észhez kapok és hiányozni fog. Az idő majd eldönti, de most úgy gondolom, hogy büszkén és jól tudom lezárni a pályafutásom.

– A tokiói olimpián szerepeltél utoljára, 400 méter vegyesen pedig egyéni csúcsot úsztál – igaz, ez „csak” a 13. helyhez volt elég.

– Éreztem magamban a fejlődést, de ha nem műtenek meg, akkor nem tudok százszázalékot beleadni. Úgy nem szerettem volna folytatni, az nem én lettem volna. Most még jó szájízzel tudom azt mondani, hogy vége. Ez lehet, hogy a későbbiekben nem így lett volna. Annak örültem, hogy negyedik próbálkozásra volt egy olyan olimpiám, ahol legyőztem saját magamat, ez most erre volt elég, a mezőny többi tagját nem tudom befolyásolni. Ha nincs a vállsérülés, akkor se biztos, hogy döntőben vagyok, biztosan közelebb lettem volna, esetleg épphogy bekerültettem volna, de így is életem legjobb idejével szálltam ki a medencéből. Megtettem minden tőlem telhetőt, úgyhogy elégedett vagyok.

– Rengeteg szép eredményt értél el az évek során, mire vagy ezek közül a legbüszkébb?

– Ha egy valamit kell kiemelnem, akkor az nyilván a világbajnoki arany, hiszen a klubváltás után egy nagyon rosszul sikerült időszakon voltam túl. 2014-ben az Eb-negyedik hely nagy csalódás volt, az már olyan év volt, hogy tudtam, váltani fogok. Mentálisan nem voltam a toppon, nem hittem abban a felkészülésben, aztán átkerültem a BVSC-be. Segítettek visszanyerni az önbizalmamat, nagyon hittek bennem, pedig tényleg a padlón voltam. Utána megmutattuk, hogy mire lehetünk együtt képesek.

– A versenysportnak köszönhetően bejárhattad az egész világot, ki tudsz emelni egy várost, ahová igazán szép emlékek kötnek?

– Nagyon sok helyen jártam, nagyon sok mindent láttam. Ha egy valamit ki kellene emelnem, akkor Ausztrália jut eszembe. Perthben három hétig edzőtáboroztunk és már a megérkezésünkkor nagyon kedvesek voltak. Elmentünk bevásárolni egy nagy üzletbe, ahol hallotta mögöttünk egy nő, hogy magyarul beszélünk. Visszaszaladt, vett nekünk pár doboz helyi csokoládét, odaadta, hogy ezt próbáljuk ki, ez a legjobb helyi különlegesség. Ez így nagyon megfogott, nem tudom, hogy egész Ausztrália ilyen-e, vagy csak Perth és környéke, ahol voltunk.

– Tokió óta gondolom a pihenésé volt a főszerep, végre több időt tudsz tölteni feleségeddel és a karácsony előtt született gyermeketekkel, Milánnal.

– Nagyon szükségem volt már erre, mert Milán decemberi születése óta sok hetet edzőtáborban, versenyen voltam. Mire kialakult volna a jó kapcsolat közöttünk, mindig elmentem. Most elválaszthatatlanok lettünk, nem tudom mi lesz vele, ha elkezdek majd dolgozni. Augusztusban a pihenőidőmben sokat jöttünk-mentünk, múlt hét szerdán néztük meg az új Marvel filmet, a Shang-Chit. Amikor Netflixen vagy HBO-n sorozatozunk akkor is szeretem a hasonló tartalmakat. Most Ágival nézek egy angol kosztümös sorozatot, a Downton Abbey-t.

– Milyen terveid vannak az életed következő szakaszára?

– Kontrét dolgokról még nem szeretnék beszámolni, annyit elárulhatok, hogy a partvonal mellett és a sportban szeretnék maradni. Feleségemmel (a szintén Európa-bajnok Mutina Ágnessel – szerk.) a közös álmunk egy úszóiskola létrehozatala. Szeretném magam kipróbálni ebben a szakmában. Sokan kételkedve nézik, hogy a sportoló egyből edző lesz, de ez nem olyan, hogy valaki bejön az utcáról és próbálkozik. Tizenhárom éve a világ élvonalával versenyzem, elég nagy tapasztalatom van abban, hogy mi jó és mi nem. Ami pedig nem a sport részét illeti, Ágival szeretnénk legalább még egy babát. Nagyon szeretünk Fóton lakni, ha jönne még egy gyerek, akkor nem biztos, hogy elég nagy lenne már ez a ház nekünk. Három-ötéves tervben szerepel ez, utána nyilván attól is függ, hogy ki, merre dolgozik, sikerült-e úszóiskolát csinálni. Egy későbbi költözésnek ez lesz majd a mozgatórugója, mi nem ragaszkodunk semmihez.

Képek: Career Sport Management