Tóth Tamás: "Londonban minket is sztárként kezeltek" – galéria

Milyen megfontolásból mentél ki nézőként az athéni paralimpiára? Mi nyűgözött le legjobban?
Az a gyermekkori edzőm látta meg bennem a tehetséget, aki sajnos pár hete hunyt el. Ő vitte el néhány olyan tanítványát kisbusszal a saját költségén Athénba ösztönző, motiváló szándékkal, akiről úgy gondolta, hogy lehet belőlük valaki. Itt kaptam meg az első olyan ingert, amitől úgy döntöttem, hogy tényleg ezt akarom csinálni. Az egész légkör nagyon megfogott. Itthon ugyan jártam országos bajnokságokra, különböző ifjúsági versenyekre, de nyilván ezeknek nem volt olyan hangulata. Bemész a medencetérbe, ott van harminc-negyven ember, ebből mondjuk tíz hozzátartozó… Ez azért mégse olyan, mint amikor üvölt az egész lelátó, mint egy focistadionban. Itt láttam meg, hogy van ennek egy profi oldala is.

Rajtad kívül lett valaki sikeres azok közül, akikkel akkor Athénban voltál?
Nem dicsekedni szeretnék, vagy ilyesmi… De azt gondolom, én értem el a legszebb eredményeket közülünk. Többen abba is hagyták, nem voltak olyan sikeresek, ezért másfelé terelték az életüket.

Pekingben még nem voltál ott. Nem is úgy készültél, vagy csak nem úgy jött ki a lépés?
A kijutás kapujában voltam, szabadkártyára vártam, de azt végül sajnos más kapta, így nem tudtam indulni.

Hat számban indultál Londonban, nem volt ez így ijesztően sok? Főleg így, hogy a fő számod, az 50m gyors csak a harmadik volt…
Igazából nem, mert az elmúlt nyolc évet úgy építettük fel, hogy végig vegyes úszásra készültem. Mindenféle versenyeken sok számban kipróbáltam magam. Voltam három négy napos versenyen is, ahol szintén indultam hat-hét számban, itt pedig két hétre oszlott el az összes, így még jobb is volt. Lehet szerencse, ha valaki a fő számával kezd, de ha elrontja, vissza is üthet, rányomhatja a bélyegét a további teljesítményre. Sors Tamás 100 pillangón kezdett, de ha nem lett volna meg neki az arany, lehet, hogy a másik két érmét sem tudta volna megszerezni. Valakinek az tesz jót, ha bemelegít előtte más számokkal, másnak az, ha a legerősebbel kezd, így lekerül róla a teher a későbbiekben. Én azt mondom, hogy nekem teljesen jó volt így a program, nincs okom panaszkodni.

Úgy mentél Londonba, hogy nem elérhetetlen az arany, de inkább az ezüst a reális. Oda lehet úgy állni, hogy nem az van a fejedben, hogy mindenképp a dobogó legteteje a cél? Nem veti ez vissza a teljesítményt?
Minden nap azt beszéltük az edzéseken, hogy aranyért utazunk ki, mert ez a megfelelő, jó sportolói hozzáállás, de reálisan azért inkább az ezüstre volt esélyem, ezért tudtam neki örülni annak ellenére, hogy ez egy elrontott úszás volt 50 gyorson, nagyon sok hibát vétettem. A rajtnál talán túlságosan arra koncentráltam, hogy nehogy bemozduljak, hiszen ez volt az első igazán nagy téthelyzet az életemben, egy paralimpián, ahol reális volt, hogy ha normálisan célba érek, akkor érmet nyerhetek. Minden nap úgy mentem le reggel hatra úszni, hogy 50 gyors, csak ez volt a fejemben, nem csoda, hogy előtte bennem is és az edzőmben is hatalmas volt a feszültség. 100m gyorson, ahol nem számítottunk ilyen eredményre, sokkal felszabadultabb úszással, egyéni csúccsal állhattam dobogóra.

Ez volt az, ahol hatalmas meglepetést okoztatok Sors Tamással, azzal, hogy mindketten dobogóra állhattatok. Számítottatok erre? Átfutott a fejeden korábban, hogy ez előfordulhat?
Ezt így semmiképpen nem gondoltam, tényleg… Csak magamra koncentráltam, úgy gondoltuk, hogy ha a mellettem úszó spanyol srácot meg tudom verni, akkor meg lehet a bronz. Azzal nem számoltunk, hogy két magyar lehet a dobogón, de mindenképp sokkal jobb érzés volt úgy ott állni, hogy mindketten érmet szereztünk. Tavaly az Eb-n a spanyol nyert, Sors Tamás lett a második én pedig a harmadik, így most ez mindenképp előrelépés számomra, hiszen most ők mögöttem végeztek.

Mi az a plusz, ami akkor még hiányzott, most viszont már megvolt?
Berlinben még fizikálisan nem álltam ezen a szinten, körülbelül hét-nyolc kilóval voltam könnyebb, főleg ezen a téren fejlődtem sokat. Sokat edzettünk szárazföldön, és hát én egy igen későn érő típus vagyok, szóval 18 évesen úgy néztem ki mind egy 15 éves, nagyjából három évvel voltam elmaradva a korosztályomtól, talán most már kezdek felnőni a felnőtt úszókhoz.

Azt mondják, hogy 200m vegyesen is nagy tehetségnek számítasz, a későbbiekben még jobb eredményeket érhetsz majd el, mint ez a mostani 5. helyezés.
Igen, a vegyesúszásban nagyon nagy tartalékok vannak, de hozzám inkább az 50 és a 100 gyors áll közel, ha ezekre készülünk, nagyon nehéz mellette a 200 vegyessel is foglalkozni. Ha ezt helyezném előtérbe, akkor valóban sokat tudnék fejlődni benne, de továbbra is a másik kettőt tartom fő számaimnak, mindenképp azokra szeretnék koncentrálni és a közeljövőben az élen végezni.

Láttuk a paralimpián Matthew Cowdreytól vagy az S6-ban versenyző Daniel Diastól, hogy amit tud Lochte és Phelps az épeknél, rengeteg különböző számban és úszásnemben ott lenni az élen, az egy paralimpián sem lehetetlen…
Persze, vannak korszakalkotó alakjai a sportnak, akik minden számban oda tudnak érni a mezőny elejére. Nekem van világbajnokságról már bronzérmem, most paralimpiáról két ezüstöm. Szerintem nem lenne jó dolog, ha minden számban indulnék, és aztán a következő világbajnokságról hazatérnék, mondjuk, két bronzéremmel meg egy ezüsttel, szeretném elhozni a legfényesebbet, ezért erre a két számra hegyezném ki a formám.

Cowdrey a visszavonulását tervezi. Ez neked előny lenne, örülnél neki?
Hát… Én nem tartom teljesen biztosnak, hogy visszavonul. Nagyon sok úszónak egy ilyen hosszú felkészülés után elege van az egészből, mert belefáradt, és ilyenkor könnyen dobálóznak azzal, hogy visszavonulok, meg abbahagyom… Aztán eltelik egy fél év-év, és rájön, hogy mennyire hiányzik neki, majd visszatér az úszáshoz. Szerintem úgy lenne szép a siker, ha le tudnám őt győzni és így tudnám megnyerni a versenyt.

Már ketten vagytok a magyar élmezőnyben Sors Tamással, ez inspirálóan hat, nincs nagy rivalizálás?
Természetesen az egészséges rivalizálás megvan a medencetérben, bár mindkettőnknek más a fő száma. Egyébként nagyon jóban vagyunk, most is jönni fog hétvégén Budapestre, mondta, hogy lehet, hogy nálam alszik, szóval teljesen jó viszonyt ápolunk.

És a többiekkel, a külföldi vetélytársaiddal milyen a kapcsolatod?
A mai világban azért itt a facebook, tartjuk a kapcsolatot, de olyanra még nem volt példa, hogy mondjuk elmentem volna külföldre egy sráchoz mert annyira jóban lennénk. Egy-két hetente váltunk pár szót, esetleg.

Első edződ, Málnai István, ahogy azt te is mondtad már, néhány hete hunyt el. Milyen embernek ismerted őt, milyen volt vele a viszonyod?
Azt gondolom, hogy én szinte az egész karrieremet neki köszönhetem. Erre tette fel az életét és nem kért soha senkitől pénzt, teljesen szívből csinálta az egészet. 6-7 éves koromtól minden este felhívott, hogy menjek le úszni, amikor még nem voltam ilyen tudatos és nem voltam ilyen biztos abban, hogy ezt akarom csinálni. Ha ő nem lett volna, és nem hívott volna fel minden este, akkor biztos, hogy ez a két ezüstérem most nem lenne a nyakamban.

Milyen okból váltottál akkor edzőt, és mentél tőle Magyarovits Zoltánhoz?
Azért, mert Málnai Istvánnál csak mozgássérült úszók voltak, ő csak ezzel foglalkozott, az én továbblépésemhez pedig integrációra volt szükség, hogy épekkel együtt készülhessek a világversenyekre, ami tényleg elég nagy húzóerőt jelent nekem Minden évben részt veszek 4-5 versenyen épek között, és általában a középdöntőig el is jutok, nem vagyok túlságosan lemaradva mögöttük. Málnai István egy nagyon jó nevelőedző volt, remekül megtalálta ennek a gyermeki-emberi oldalát, de a versenysporthoz az a csapat, amiben ott úsztam, már kevés volt. Ő maga is a váltást javasolta, ez egy közös elhatározás volt.

Ha eltekintünk magától a megmérettetéstől, milyen élmény volt számodra a paralimpia?
Nem is magára a szervezésre vagy a létesítmények szépségére tenném a hangsúlyt, hanem arra, hogy London egy óriási világváros. Ott mindenféle másságot, legyen az testi fogyatékosság, vagy bőrszín kérdése, maximálisan elfogadnak, és mindenre nyitottak az emberek. Annyira liberális társadalom, hogy minden sportesemény teltházzal működött. Én hallottam olyat is, hogy volt olyan verseny, ahol többen voltak a paralimpián, mint az olimpián. Valószínűleg ez azért annak is betudható, hogy olcsóbbak voltak a jegyek, így a szegényebb réteg is megtehette, hogy kilátogasson, de úgy éreztem, hogy minket is sztárként kezelnek. Ha sétáltunk a városban, autogramot kértek, fotózkodtak velünk, minden kávézóban azt mondták, hogy a vendégeik vagyunk, nem hagyták, hogy fizessünk. Ugyanúgy kezeltek engem, mint egy ép sportolót, és ez tetszett a legjobban az egészben.

Te vihetted a zászlót a záróünnepségen. Gondolom ennek is nagyon örültél…
Elfogadott dolog a csapatban, hogy a legeredményesebb sportág legeredményesebb sportolója viheti a zászlót a záróünnepségen. Ez nálunk Sors Tamás volt, mivel azonban négy éve is ő kapta a lehetőséget, és én voltam a második legeredményesebb úszó, ezért rám esett a választás. Teltház volt az olimpiai stadionban, és olyan sztárfellépők szerepeltek a műsorban, mint Avril, Rihanna vagy a Coldplay. Hatalmas élmény volt ez is.

És most? Vissza a „szürke hétköznapkba”?
Mivel a magyar társadalom nem áll még olyan szinten, mint az angliai, mondhatni, hogy csalódás ide visszaérkezni a szürke hétköznapokba, de hát itt élünk, itt kell edzeni és ezt kell csinálni, hogy a következő világversenyen is érmeket tudjunk elhozni. 1-2 hét múlva kezdjük a felkészülést a jövő augusztusi világbajnokságra, ami Kanadában lesz, még nem tudom, melyik egyesületben, mivel az edzőmet itt már nem látják szívesen, én viszont mindenképpen vele szeretném folytatni a munkát.

Úgy tudom, egyetemre is jársz.
Igen, a Testnevelési Főiskolán tanulok, levelező tagozaton. Máshogy nem tudnám elvégezni, mert heti 11 edzés mellett nem tudok nappal órákon lenni.

Gondolod, hogy az elért paralimpiai sikerek hatására változik valamennyire a magyarok hozzáállása?
Gyökeresen nyilván nem változik meg, de azért évről-évre, paralimpiáról-paralimpiára egyre elfogadóbbak, és egyre többet foglalkozik velünk a média is.