"Tennem kell valami fontosat"

 

 

Valamikor hajnali három körül felriadok, hogy Tennem Kell Valami Fontosat, majd rájövök, hogy Egy Nagy Túróst és mélyen alszom reggel nyolcig, amikor behahózik hozzám Ali egy bögre forró pakisztáni édes, tejes teával, hogy ellenőrizze, élek-e még.

Mint egy hernyó, félig kibújok a hálógumómból és matatni kezdek a tegnap széthajigált holmim között. Megnézem az akksit: még tegnap este kiraktam a két napelemet, most szépen csordogál befelé a nafta. Bekapkodom a reggeli tabijaimat és megmérem az O2 szaturációmat. Az eddigi legmagasabb. (Még jó: keményen szétütöttem az agyam ezrét odafent.) Az orrom tele, koszos vagyok, a bőröm, az ajkaim kegyetlenül megégtek és valószínűleg fogytam 3-4 kg-ot. (Nóri örülni fog.) Boldogan nyújtózkodom, majd elvánszorgok az ebédlőig. – „Basszus, elvesztettem a „ki ér később az ebédlősátorhoz” versenyt.”

A sátrat a srácok fantasztikusan kipofozták. Van belső sátrunk, a talaj majdnem egyenletes és olcsó szőnyegpadló, valamint egy valódi kínai szőnyeg-utánzat borítja. Nagyon elégedett vagyok.

Szeretnénk legalább 3 teljes napot pihenni idelent. Fáradtak vagyunk, köhögünk és ha felmegyünk, erősnek kell lennünk. Azt szeretnénk, ha a második akklimatizációs körünk legalább akkorát szólna, mint az első. (Ez nem fog sikerülni: hamar híre megy idelent, hogy két őrült a rögzített kötelek és a „horda” előtt felmászott az egyesbe és ott kempingezett két éjszakát.)

Szilárd mi meglepetése, hogy a konyhába csempész egy kis békéscsabai angolszalonnát, így a reggeli turbózott rántotta szalonnával, csápátival (helyi lepénykenyér), amihez kinyitunk egy tőkehalmáj konzervet és egy doboz narancslevet.

 

Klein Dávidék izgatottak a hegymászás előtt.

 

 

Fantasztikus érzés: a kemény szikla- és jégvilág után tök pucéran guggolok egy toi-toi szerű sátracskában és a meleg vízzel teli (!) vödör fölé hajolva – mintha az életet akarnám magamhoz ölelni – locsbolom magamra a gőzölgő vizet.

Ebéd után a következő rituálénk a közös inhalálás. Tizenöt percet töltünk „odabent”. Az első pár percben meg akarunk halni. A kamillás gőz mindenhová behatol, mindent felszakít. Köhögünk, krákogunk és kipurgáljuk magunkból a torkunkba, orrunkba, tüdőnkbe költözött kis élieneket. Az utolsó 5 percben csendben és önfeledten lebegünk a saját kis párabuborékunkban.

Még rengeteg dolgunk van: naplókat írunk, képeket küldözgetünk, gumiszalaggal mobilizálunk, újból beüzemeljük a műholdas technikát és – hopp! – este lett. Nagyon reméljük, hogy az időjárás megengedi, hogy még további 2 teljes napot idelent töltsünk. A mai nap sok mindennel végeztünk, de még annyi a tennivaló…"

(Dávid)

 

Korábbi bejegyzéseik itt elérhetőek:  1. 2. 3.  4.  5.  6.  7. 

 

Forrás: Facebook.com/ Klein Dávid