Djokovics és Federer játszotta az év meccsét

Biztosan sok minden kimaradt, írhattam volna többet Cicipaszról, a nőkről, de ez így is vaskos (több mint 22 ezer karakter). Gondoltam, az elmúlt napok nagy evései után több idő lesz az elolvasására.

Nem hozott látványos fordulatot, áttörést a profi teniszben 2019. A férfiaknál még mindig a Roger Federer, Rafa Nadal, Novak Djokovic hármas uralta a mezőnyt. Sorozatban a harmadik év, amikor csak ők nyertek Grand Slam-versenyt – ezúttal Nadal és Djokovic osztozott testvériesen a négy legértékesebb trófeán. Az izgalmas kérdések évek óta változatlanok. Ki jön utánuk? Meddig tart, tarthat még ez a korszak? Ha, így az elején ki kellene emelni egy nevet a nagy hármas mellett, akkor az mindenképp Danyiil Medvegyevé – a fiatal oroszra még visszatérünk –, de gyorsan egy másikat is említsünk meg: Sztéfanosz Cicipasz.

A nőknél nem teljesen igaz a megállapítás, hogy a szezon nem hozott áttörést. Alapvetően nem változott az összkép, a dramaturgia: továbbra sem dominál senki, a legnagyobb versenyek is teljesen nyíltak, tombol a kiszámíthatatlanság. A négy Grand Slamen négy különböző győztest ünnepeltek, de berobbant két tini, a 19 éves Bianca Andreescu és a mindössze 15 esztendős Cori Gauff. Rajtuk kívül Ashleigh Barty, Oszaka Naomi és Simona Halep járt még a csúcson, miközben Serena Williams megint elbukott kettő Grand Slam-döntőt.

Az év meccse

Nem könnyű a választás, legalább kettő jelölt van – nem elfelejtve Novak Djokovic és Dominic Thiem csatáját a Roland Garros elődöntőjében, vagy Stan Wawrinka és Sztefanosz Cicipasz párbaját szintén a párizsi salakon. Érdekes, hogy a 2019-es Australian Openen a negyeddöntőtől nem játszottak egyetlen emlékezetes mérkőzést, ott az első héten szolgálták ki az ínyenceket.

Az év meccse címre az elsőszámú jelölt Novak Djokovic és Roger Federer wimbledoni döntője. A másik, Rafael Nadal és Danyiil Medvegyev ütközete az Arthur Ashe stadionban, a US Open fináléjában. Felesleges az összehasonlítás, a minősítés, mindkettőről klasszikusként beszéltek már az utolsó labdamenet után és a jövőben is ebben a kategóriában tartják majd számon.

A tenisz minősége, a fordulatok, a fizika törvényeit átíró bámulatos megoldások, a drámai pillanatok tették egészen különlegessé a szerb és a svájci 48. összecsapását. A Grand Slamek történetében Djokovic és Federer rivalizálása a leghosszabb: a július 14-i volt a 16. GS-meccsük – igaz, döntőben még „csak” ötnél tartanak (Nadal és Federer kilencnél, Nadal és Djokovic nyolcnál jár.)

Rengeteg számot, statisztikai érdekességet lehetne sorolni, de koncentráljunk a lényegre. Azért azt jegyezzük fel, hogy ez a wimbledoni bajnokság történetének leghosszabb férfi egyes döntője. A 4 óra 57 perccel Nadal és Federer 2008-as döntőjét (4 óra 48 perc) előzte meg. Egy másik alkalommal érdekes lehet ennek a két legendás finálénak az összehasonlítása, most érjük be annyival: az egyik hasonlóság mindenképp az, hogy a vesztes mindkétszer Roger Federer volt. Ezt egyébként ő is megjegyezte a mérkőzés után az interjúszobában, mert a humorát nem vesztette el. A svájci úgy érkezett Wimbledonba, hogy előtte, három év kihagyás után visszatért a Roland Garrosra, ahol az elődöntőben kapott ki Rafael Nadaltól (6:3, 6:4, 6:2.)

Több mint 70 éve nem fordult elő, hogy egy wimbledoni férfi egyes döntőt meccslabdáról fordítva nyerjen valaki – 1948-ban az amerikai Falkenburg győzött így az ausztrál Bromwich ellen (7:5, 0:6, 6:2, 3:6, 7:5), ráadásul 3 mérkőzéslabdát is hárított.

Hihetetlen, de a mértékadó statisztikai mutatókban mind Roger Federer volt a jobb – nem csak azért, mert a 2. játszmát 6:1-re hozta. Összességében több pontot nyert (218/204), több ászt (25/10), kevesebb kettőshibát (6/9) és több nyerőt (94/54) ütött, mint Djokovic. A svájcinak 63 százalékban jöttek be az első adogatásai (a szerbnek 62), 79 százalékban nyerte meg a pontokat az első és 51 százalékban a második szervája után (Djokovic 74% és 47%) és hétszer tudta brékelni ellenfelét (13 fogadóelőnyből), míg a világelső háromszor nyolcból. A ki nem kényszerített hibákból ugyan tízzel több van neki, de ezt az adatot a nyerőkkel együtt szokás nézni és úgy is elképesztő a fölénye: neki plusz 32, Djokovicnak plusz 2. Joggal teszi fel a kérdést, akkor bárki, mégis miért, hogyan nyerte meg ezt a csatát Novak Djokovic. A válasz roppant egyszerű, az igazán fontos, meghatározó pillanatokban és a három rövidítésben a szerb koncentrált jobban, akkor teniszezett extrán. A felejthetetlen csata egyik, tenisztörténeti különlegességét az adta, hogy először játszottak a döntő szettben, 12:12-nél rövidítést (7:6, 1:6, 7:6, 4:6, 13:12.)

Novak Djokovic vs Roger Federer Wimbledon 2019 final highlights

This is the official Wimbledon YouTube page. The Championships 2019 will run from 1 July – 14 July.

„Óriási megkönnyebbülés volt a vége. Az ilyen meccsekért dolgozol, élsz, ezek számítanak, ezek adják meg az értékét minden percnek, amit a pályán töltesz edzéssel, munkával, hogy a megfelelő pozícióba hozd magad, amikor az egyik legnagyobb riválisoddal játszol. Az egyik dolog, amit megígértem magamnak a döntőre menet, hogy nyugodt, higgadt maradok, mert tudtam, milyen atmoszféra lesz. Igyekeztem előre elképzelni, vizualizálni, hogy mi fog történni, mik a lehetséges forgatókönyvek. Ez volt talán pályafutásom eddigi legnehezebb meccse mentálisan. Fizikálisan a Nadal elleni ausztrál döntő vett leginkább igénybe, ami közel hat óráig tartott, de mentálisan ez egy más szint volt. Hátborzongató, elragadtató itt ülni győztesként – kezdte egy hosszú monológgal Novak Djokovic az interjúszobában és még nem volt vége, arról is beszélt, mit jelent, hogy szinte előre lejátssza a mérkőzést fejben.

„Felkészítem magam az összes lehetséges szcenárióra. Megpróbálom végigjátszani az egészet, mielőtt kimegyek a pályára. Azt a forgatókönyvet azért nem játszottam le, ami végül történt, de mindig igyekszem elképzelni magam győztesként. Azt hiszem, ebben van az erő, de emellett fontos az akaraterő, a szilárdság, ami egyszerre fizikális, mentális és érzelmi. Állandó belső harcban vagyok, ami meghatározóbb, annál, ami kívül történik. Azt mondtam magamnak a meccs előtt, hogy megpróbálom kikapcsolni azt, ami körülöttünk történik. Azt hiszem, játszhattam volna jobban is. Roger nagyon jól blokkol minden ütést. Nagyszerűen anticipál. Hihetetlen tehetséges. Tökéletes a játéka erre a borításra. A mérkőzés nagyobbik részében védekeztem, ő diktálta a játékot, én csak küzdöttem és próbáltam megoldást találni, amikor igazán számít. Ugyanakkor, ami lehetővé tette, hogy visszajöjjek a meccsbe, mérkőzéslabdákat hárítsak és megnyerjem, az a mentális stabilitás azokban a pillanatokban. Nem feltétlenül nevezném ezt egyszerűen bátorságnak, ennél ez összetettebb. Elengedhetetlen, hogy folyamatosan, öt órán át jól teniszezzél, ha meg akarsz nyerni egy ilyen meccset. Fontos rész a kitartás és az önbizalom. Visszatérően emlékeztetetni kell magad arra, oka van annak, hogy te vagy ott és jobb vagy az ellenfelednél. Minél nehezebb pillanata van egy csatának, annál inkább kell emlékeztetned magad erre, annál többet kell beszélned magadhoz. Nálam legalábbis így működik”- magyarázta Djokovic, aki azt is elmondta, hogy, amikor a szurkolók Roger nevét skandálták, akkor úgy hallotta, mintha azt kiabálnák, hogy Novak. Szerinte a Rogert simán lehet Novaknak hallani. Higgyük el neki, ő volt ott, ő nyert. Megint evett a végén egy kicsit a wimbledoni center füvéből, amit úgy értékelt, hogy finomabb, mint valaha.

Wimbledon után megint mindenki úgy gondolta, hogy a szerbnek nincsenek határai, megdöntheti Roger Federer rekordjait, akár a Grand Slamek számára gondolunk, vagy a világranglista élén eltöltött hetekre. Volt már ilyen helyzet. Arra azért a realistábbak sem számítottak, hogy a már 16-szoros Grand Slam-bajnok a Wimbledon utáni négy versenyén csak egyszer jut döntőbe (Tokió) és úgy fordul rá a szezon hajrájára, hogy már Rafael Nadal az igazi esélyes az év végi világelsőségre.

Mi történt? Cincinnatiban belefutott egy sikeresen hazardírozó Medvegyevbe, aki 3:6, 2:3-ról úgy fordított, hogy Djokovicnak fogadóelőnye volt a 4:2-höz – a ranglistavezető több mint hat év után kapott ki egy ATP 1000-es elődöntőjében. Legközelebb a US Openen lépett pályára, ahol a 4. fordulóban, 4:6, 5:7, 1:2-nél feladta a meccset Stan Wawrinka ellen. Nem akart részleteket elárulni a sérüléséről, annyit lehetett tudni, hogy a ball válla rakoncátlankodik. Október elején játszmavesztés nélkül behúzta a tokiói ATP 500-ast, de a következő héten címvédőként kapott ki Sanghajban Cicipasztól. Az utolsó ezrest, a párizsit simán behúzta, így akár világelsőként is zárhatta volna az évet, de a londoni ATP Finals nem a szokott módon alakult. Berrettinit ugyan elgázolta, de utána óriási csatában kikapott Thiemtől (6:7, 6:3, 7:6) és Federer ellen, kicsit fáradtan, motiválatlanul játszmát sem nyert, nem jutott tovább a csoportból.

Nem beszélhetünk már Djokovic-dominanciáról, megszűnt az érinthetetlensége, a sebezhetetlensége. Erősen motiválja, inspirálja őt Roger Federer teljesítménye, hogy 38 évesen mire képes. Az a célja, hogy ő is még sokáig legyen versenyben a Grand Slam-serlegekért és megdöntse a svájci 20-as rekordját. Erre azért Rafael Nadalnak jelenleg jobbak az esélyei, mert ő már 19-nél tart.

Az év rekordja, avagy Eliud Kipchoge és Rafael Nadal is lenyűgöző

Valószínűleg értelmetlen azon hosszabban elmélkedni, hogy mi a nagyobb teljesítmény: maratonfutásban 2 óra alatt teljesíteni a távot (Eliud Kipchoge megcsinálta október 12-én, Bécsben), vagy 12-szer megnyerni a Roland Garrost. Nehéz összehasonlítani, de az biztos, hogy mindkettőhöz különleges képességek és emberfeletti teljesítmény kell.

Igen, Rafael Nadal 2019-ben már 12. alkalommal nyerte meg a salakos Grand Slamet és abban szinte mindenki egyetért, hogy továbbra sem látni, ki lehet az, aki megállítja Párizsban. Egészen elképesztő, hogy 2005 óta mindössze kétszer kapott ki és mindkettőre elég logikus, elfogadható a magyarázat. Ha egészséges, lelkileg rendben van, akkor gyakorlatilag legyőzhetetlen a francia nyílt teniszbajnokságon.

A 2018-as szezont sérülten fejezte be, a US Open után már nem lépett pályára. Carlos Moya és Francisco Roig irányításával folytatta a játéka átalakítását. A fizikai állapota, a kora miatt az volt a cél, hogy lerövidítsék a labdameneteket. Ehhez az adogatását erősítették, fejlesztették és igyekeztek átprogramozni az agyát, hogy sakkozás, védekezés, húzogatás helyett a lehető leghamarabb engedje el a brutális tenyeresét, teniszezzen agresszívabban, üssön minél több nyerőt. Az Australian Openen egészen parádésan működött az új Nadal. A döntőig játszmavesztés nélkül érkezett, de ami addig tökéletesnek bizonyult, az Djokovic ellen kevésnek. Nem mert úgy támadni, mint addig és többet kellett volna védekeznie, amit azonban kevesebbet gyakorolt: pályafutása során először úgy vesztett el egy Grand Slam-döntőt, hogy szettet sem nyert (3:6, 2:6, 3:6.)

Jött a salakos szezon és három szokatlan vereség. Monte-Carlóban Fabio Fognini, Barcelonában Dominic Thiem, Madridban Sztéfanosz Cicipasz győzte le – ráadásul mindig az elődöntőben búcsúzott. Temetni még nem kezdték a mallorcait, de sokan gondolták úgy, hogy közeledünk egy korszak végéhez. Nem lett igazuk. Azt végig lehetett látni, hogy Nadal játéka nincs messze a legjobbtól és fizikálisan is rendben van. Mentálisan, fejben kellett rendbe tenni ahhoz, hogy Rómában újra a régi legyen és a döntőben Djokovicot is elintézze. Rómáig 25 mérkőzésből 20-at nyert meg, utána (a US Open végéig) 29-ből 28-at.

Bizonyára sokan emlékeznek még az elmúlt közel 30 év (1990 óta) legnagyobb spanyol teniszezőire. Sergi Bruguera (1993-94), Carlos Moya (1998), Alberto Costa (2002) és Juan Carlos Ferrero (2003) egyaránt óriási teniszező volt a maga idejében. A játék kedvéért vegyük még ide Thomas Mustert (1995), Gustavo Kuertent (1997, 2000-2001), Roger Federert (2009) és Novak Djokovicsot (2016) és számoljunk. Nos, ők így nyolcan nem nyerték meg annyiszor a Muskétások kupáját, mint Rafael Nadal egyedül.

Federer négy Grand Slam serleget nyert a 30. születésnapja után, Nadal már ötnél jár és 2005. április 25. óta folyamatosan a top tíz tagja – ennél tovább csak Jimmy Connors (789 hét) tartozott megszakítás nélkül az első tíz közé, de a spanyol őt is megelőzi 2020-ban. Rafa Nadal lett a világelső 2019-ben, ötödször fejezett be egy idényt a ranglista élén (beérte Federert és Djokovicot.) Londonban ugyan ő sem jutott elődöntőbe, de a csoportban legyőzte a későbbi győztes Cicipaszt és az első meccsén valószínűleg azért kapott ki Zverevtől, mert egy hasizom húzódás miatt nem tudott megfelelően felkészülni a szezonzáróra, az indulása is kérdéses volt.

London után még győzelemre vezette a spanyol válogatottat a madridi, 18 csapatos Davis-kupa világbajnokságon: öt meccset hozott egyéniben és a párosban is többször pályára lépett. Gyakorlatilag ő mentette meg az egész eseményt, mert, ha a spanyolok elvéreznek a csoportban, akkor teljes lett volna a kudarc. Jellemző Nadalra, hogy egy bemutatón is akkorát képes küzdeni, teniszezni, mintha az élete múlna rajta. Jó, a hagyományos Abu-dzabi gála karácsony előtti döntőjében, a presztízs mellett mintegy üzenni is akart Cicipasznak. Könnyen lehet, hogy a bemutatók történetének leghosszabb párbaját produkálták: 3 óra 15 percig tesztelték egymást, a spanyol 6:7, 7:5, 7:6-ra nyert.

Az év felfedezettje

A tenisz történetében hétszer fordult elő 2007 óta, hogy az idény végén Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic állt a ranglista első három helyén – természetesen nem mindig ebben a sorrendben. Jimmy Connors, Guillermo Vilas, Björn Borg, John McEnroe és Ivan Lendl 1977-83 között, különböző felállásban uralkodott hasonlóan, de ők öten voltak. Federerék 2018 végén is együtt álltak a dobogón és 2019. 05. 06-tól megint elfoglalták az első három helyet (a svájci esett kicsit vissza Melbourne után), de október közepére úgy alakultak az eredmények, hogy egy 23 éves orosz legény az éves pontversenyben már megelőzte Roger Federert.

A szezont a 16. helyről kezdte Danyiil Medvegyev és semmi nem utalt arra, hogy ő lehet az, aki szintet lép a fiatalok közül. Alexander Zverev, Karen Hacsanov és Sztéfanosz Cicipasz is esélyesebb volt valami nagy dobásra. A 197 cm magas, 22 éves moszkvai már Melbourne-ben jelezte, hogy valami megváltozott. Addig egyetlen Grand Slamen, vagy ATP 1000-es versenyen sem jutott túl a 3. fordulón. Az Australian Openen csak Novak Djokovic tudta megállítani a legjobb 16 között. Tavasszal még botladozott, sorozatban ötször kapott ki Barcelona és Stuttgart között, de a nyári keménypályás idényben olyat produkált, amire az elmúlt 15 évben senki más nem volt képes a négy nagy mellett:
Washingtontól Sanghajig minden versenyén döntőbe került és a hatból hármat meg is nyert – kétszer Nadaltól (Montreal, New York), egyszer Kyrgiostól (Washington) kapott ki. Két és fél hónap alatt 32 meccsből 29-et megnyert. Elképesztően stabil az alapvonalról. Különleges, egyedi a tenisze. Hatalmas a szervája, gyakran a másodikat is úgy üti meg, mintha az első lenne. A magasságához képest szenzációs a gyorsasága, a mozgása. Francia edzőjével rengeteget dolgoznak a pályán kívül is. Novak Djokovic augusztus elején a világ egyik legjobb játékosaként beszélt róla. Medvegyev példája (kétszer is jobbnak bizonyult Djokovicnál), sikerei a többieket is motiválhatja.

„Nagyon kritikus vagyok magammal, a feleségem gyakran mondja, hogy legyek elégedettebb önmagammal. Például most nem örülök, mert kikaptam, de jár az elismerés nekem az elmúlt két hétért. A verseny előtt egy 4. forduló volt a legjobb eredményem Grand Slamen. Fizikális problémákkal küzdöttem és nem ment mindig úgy a tenisz, ahogy szerettem volna, de eljutottam a döntőig és óriási csatát játszottam a sportágunk egyik legnagyobb alakjával. Remélem, hogy ezen idő alatt érettebb is lettem, de megyek tovább előre, még jobbnak kell lennem”- mondta Danyiil Medvegyev a szezon 2. legnagyobb, legemlékezetesebb, legjobb párbaja, az elvesztett US Open-döntő után. Az orosz emberileg is sokat fejlődött. New Yorkban, az első héten arrogáns, cinikus viselkedésével (előbb egy labdaszedőt kezelt minősíthetetlen módon, majd a publikumot hergelte igazi tuskó módjára) közellenség lett a szurkolók körében. A döntőig többször bocsánatot kért és bizonyította, nem csak a szavak szintjén látta be, hogy hibázott. Az amerikaiak megbocsájtottak neki és felállva ünnepelték. Az év egyik legszebb, legemberibb története volt ez.

Amiről kár lenne megfeledkezni

Visszavonult David Ferrer és kicsit váratlanul Tomas Berdych is így döntött. Andy Murray előbb bejelentette a visszavonulását, Melbourne-ben el is búcsúztatták, de egy sikeres csípőoperáció után a folytatás mellett döntött. Juan Martin del Potro megint súlyos sérülést szenvedett, úgy volt, feladja, de küzd tovább. Dominic Thiem keménypályán, Indian Wellsben, a döntőben tudta legyőzni Roger Federert és a Roland Garroson is bejutott a fináléba, de képtelen volt egyenletesen top tízes szinten teniszezni, ami elgondolkodtató – az ATP Finalsen is eljutott a diadal kapujába, de nem bírt Cicipasszal (azért a nagy hármas mögött az osztrák zárt a 4. helyen.) A 2018-as ATP Finals győztese, Alexander Zverev szinte egész évben szenvedett, de maradt az elitben – nem úgy, mint Marin Cilic, vagy Kevin Anderson. Nick Kyrgios két ATP 500-ason villant, de inkább a balhéi miatt figyeltek rá, miközben Nadaltól Federerig mindenki úgy gondolja, hogy a tenisze, a tehetsége alapján ő lehetne a jövő világelsője. A US Openen, a 128-as táblán negyven játékos volt 30 év felett. Az ATP-ben a top százas játékosok több mint 80 százaléka összefogott (Federer és Nadal nem csatlakozott) és tárgyalni akarnak a Grand Slamek képviselőivel a pénzek elosztásáról – ez a csata áthúzódik 2020-ra, amikor az olimpia is komoly kihívás lesz a teniszezőknek. A tokiói ötkarikás játékok alaposan átírja a többség megszokott programját és az Egyesült Államokhoz képest 12 órás időeltolódás is komoly próbatétel lesz.

Ők menthetik meg a női teniszt

Mondhat bárki bármit, a női teniszből évek óta hiányzik egy Martina Navratilova és Chris Evert, vagy egy Steffi Graf és Szeles Mónika szintű rivalizálás. Nincs a mai mezőnyben 20 és 30 év között egyetlen Justine Henin, Kim Clijsters, Jennifer Capriati, vagy Martina Hingis szintű bajnok. Ha valaki megkérdezné, hogy mit ért el Karolina Pliskova és Petra Kvitova 2019-ben, fejből nem tudnám a választ, pedig mindkettő cseh a legjobb hat között található. Jó, utánanéztem. Pliskova nyert négy versenyt, de a nyolc legnagyobb tornából egyet sem, döntős volt Miamiban és a legjobb négyig jutott az Autralian Openen. Ennyi elég a ranglista 2. helyéhez. Kvitova bevette Sydney-t és Stuttgartot, a kettő között döntőt játszott Melbourne-ben. Ennyi. Még véletlenül sem szeretném bántani egyiküket sem.

Mondhat bárki bármit, valódi sztárok és valódi rivalizálás nélkül nehéz életben tartani azt az érdeklődést, televíziós nézettséget, amitől a WTA Tour még mindig a sportvilág legsikeresebb, legjövedelmezőbb vállalkozása a nőknél. Talán nem véletlen, hogy Kim Clijsters, 3 gyerek után, 36 évesen bejelentette, szeretne visszatérni – készül keményen, most ott tart, hogy Monterrey lesz az első állomás.

A szezon végén sokan lehettek elégedettek. Az ausztrál Ashleigh Barty története ismert, a 2014-es US Open után, 18 évesen gyakorlatilag visszavonult, de kettő év kalandozás után visszatért és 23 évesen felért a csúcsra. A Roland Garroson lett Grand Slam-bajnok és úgy is magabiztosan vezeti a világranglistát, hogy előbb Wimbledonban, majd a US Openen is a 16 között esett ki. Szólhatott volna az év Oszaka Naomiról, aki az Australian Open megnyerésével már kettő Grand Slamen volt címvédő, de gyorsan utána kirúgta az edzőjét és attól kezdve meg is torpant, szeptemberig kellett várnia a következő tornagyőzelemre, Oszakában sikerült újra ünnepelnie. Simona Halep csak egyetlen serleget emelhetett a magasba 2019-ben, de az a legértékesebb. A 28 éves román élete legjobb játékával kiütötte Serena Williamst a wimbledoni döntőben és ez egész biztosan kárpótolta az esztendő többi kudarcáért, azokra nem is emlékszik.

A Williams nővérek 2019-ben is trófea nélkül maradtak, de Serena így is a visszajutott a top tízbe és Venus produkciója miatt sincs ok a szégyenkezésre. Mindketten óriási sportemberek, példaképek, legendás bajnokok. Marija Sarapova pályafutása leggyengébb szezonját futotta, amiben persze a sérülések is komoly szerepet játszottak. Az elmúlt évek Grand Slam-bajnokai közül hárman is sokat botladoztak, Angelique Kerber, Sloane Stephens és Caroline Wozniacki szívesen elfelejtené ezt az évet – a dán be is jelentette, hogy a 2020-as Australian Open után visszavonul, igaz, tavasszal még játszik egy bemutatót Serena Williams ellen Koppenhágában.

A végére maradt az a két név, amit az idén tanultunk meg és a következő 10-15 évben lesz alkalmunk arra, hogy még mélyebben bevésődjön az agyunkba. A kanadai Bianca Andreescu 152. helyen állt a ranglistán, amikor elindult az idény első versenyének a selejtezőjében. Aucklandben többek között Babos Tímeát, Venus Williamst és Caroline Wozniackit verve jutott el a döntőig, ahol kikapott Julia Görgestől. A tekintélyt parancsoló kezdés után márciusban megállíthatatlannak bizonyult Indian Wellsben és attól kezdve csak egyszer vesztett, ha végigjátszották a mérkőzést. Meghódította Torontót és New Yorkot is. A US Open döntőjében nem sok esélyt adott Serena Williamsnek a 19 éves román származású üstökös, aki tökéletesen kezelte az amerikai ütőerejét, gyakorlatilag leteniszezte a legendát.

Cori Gauff élete első Grand Slam-mérkőzésére készült július elsején a wimbledoni 1-es pályán. Nyert már három meccset a selejtezőben, ahol szabadkártyával indult, mert a ranglista 313. helyezettjeként nem indulhatott volna. Élete álma teljesült azzal, hogy összesorsolták az egyik példaképével. Az ötszörös wimbledoni bajnok, 39 éves Venus Williamst 1 óra 19 perc alatt 6:4, 6:4-re győzte le. Elképesztő volt, ahogy a 15 esztendős kislány rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten, koncentráltan, pontról pontra végigjátszotta a találkozót. Attól kezdve róla szólt minden, de nem remegett meg, a legjobb 16-ig menetelt, ahol Simona Halep állította meg. A US Openen is ment két fordulót, Oszaka Naomitól kapott ki. Októberben, szerencsés vesztesként győzött a linzi versenyen, 2004 óta ő a legfiatalabb bajnok a WTA Touron és már 71. a ranglistán. Az ausztriai diadal után 3 nappal 6:4, 6:0-ra kikapott Luxemburgban Anna Blinkovától, de erre jövőre már csak az orosz fog emlékezni.

A Bianca Andreescu, Ashleigh Barty, Oszaka Naomi, Cori Gauff négyes a következő években visszahozhatja azt a női teniszbe, ami évek óta hiányzik.

Forrás: Tennis love and game
Borítókép: Burak Akbulut/Anadolu Agency via Getty Images