Sztár lett a csinos magyar nehéztüzér az olaszok nemzeti sportjában – interjú

– A bajnoki alapszakasz utolsó fordulójára készültök, és mivel elég szorosan alakulnak a dolgok, a negyediktől a nyolcadik helyig bárhol végezhettek. Milyen végeredménnyel lennél elégedett a Piacenza elleni meccsen, és a meccs után?
– Elégedett természetesen csak a három pontos győzelemmel, és az alapszakasz-negyedik hellyel lennék – mondta megkeresésünkre Novarából Horváth Dóra, a jelenlegi legmagasabban jegyzett játékosunk. – Persze az igazat megvallva bárhova is érkezünk meg a végén, minden helyezés bravúr lesz, hiszen ez a szezon teljes katasztrófa volt számunkra, az is csoda, hogy el tudtuk kezdeni a bajnokságot, nem hogy be is tudjuk fejezni… Rengeteg sérülés és balszerencse ért minket november óta. Csalódott lennék, ha nem lenne meg a negyedik hely, de hangsúlyozom még egyszer, azok után, amiken keresztül mentünk, már ez a helyezés is bravúrnak tekinthető.

– Nagyon hamar, már 18 évesen kikerültél Olaszországba, Paviába, amely négy év alatt egy másodosztályú együttesből első osztályú középcsapat lett a vezérleteddel. Ezek után szerződtél a nemzetközi mezőnyben is jegyzett Asystel Novarához. Milyen a novarai csapat Paviához képest, és milyennek értékeled a szezon eddigi részét?
– Ez a szezon az előzőhöz képest teljesen más, hiszen a csapat körül szinte semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Leginkább olyan ez az év, mintha igazán el sem kezdődött volna, az elejétől fogva jöttek egymás hegyén-hátán a problémák, egyszer sem tudtunk azzal a kezdőcsapattal felállni, amit az edzőnk eltervezett a fejében, hiszen vagy valaki sérült volt, vagy valakit épp nem engedtek játszani… Már nem is fogunk tudni a megálmodott csapatunkkal felállni, hiszen van olyan sérültünk, aki ebben a szezonban már nem léphet pályára. Most hirtelen nem is tudok visszaemlékezni Paviára, mert olyan, mintha csak ez az évad már vagy három éve tartana… Az viszont biztos, hogy itt mások a körülmények, sokkal nagyobb a Novara csapatának múltja, többen is vannak kint a meccseinken.

– Vannak Olaszországban is törzsszurkolók, akik dobolnak, kiabálnak, ne adj’ Isten idegenbe is elkísérnek benneteket?
– Igen, természetesen itt is megvan az a szurkolói mag, aki nagyon szeret minket, aki mindig ott van a csapat körül, akik énekelnek, kiabálnak, biztatnak minket a meccseken. Az idegenbeli meccsekkel olyan szempontból szerencsénk van, hogy elég sok klub van itt, Észak-Olaszországban, így oda nagyon sokan elkísérnek minket, sokszor annyian, mintha otthon játszanánk. Ha délre kell utaznunk, akkor persze más a helyzet, nyilván oda nem tudnak annyian velünk jönni.

– És a két település között van különbség? Egyáltalán van időd mondjuk meginni egy kávét?
– Paviában négy évet töltöttem, de kis túlzással alig láttam valamit a városból, mivel a lakásunk messze volt a centrumtól, gyakorlatilag csak a sportcsarnokot ismertem… Ritkán voltunk a központban, elég volt az edzések miatt megtenni azt a napi 20 kilométert a lakás és a csarnok között. Most azért sokkal jobb a helyzet, bent lakunk a belvárosban, nem egy szomszédos faluban, jobban meg tudod élni a város körforgását. Azt mondjuk nem lehet mondani, hogy túl sok szabadidőnk lenne, hiszen a napi két edzés szinte mindig megvan, egy-két szabad délelőttünk volt csak, így pedig, hogy nagyjából minden harmadik napon meccset játszunk, teljes szabadnapunk alig volt. Egy kávéra azért persze olykor jut idő, de hiába van mondjuk csak videózás, vagy csak másfél órás edzés, vagy csak technikai értekezlet, azokon is ott kell lenni, azzal is sok idő eltelik.

– Giovanni Caprara személyében világbajnok szakvezető kezei alatt készülhetsz (Caprara 2006-ban az orosz válogatott élén nyert vb-t – a szerk.). Milyenek az edzések, és milyen maga az edző?
– Az alapozás óta elsősorban fejben készülünk, nem fizikálisan, már csak azért is, mert mostanra például annyira elfogytunk, hogy heten vagyunk edzéseken… Ha a meccsek mellett még ott is meg lennénk hajtva, akkor nem bírnánk a terhelést, így az edzésmunka most nem annyira kemény. Caprara nagyon összetett és komplikált személyiség, és épp ezért nagyon nehéz szavakkal leírni és megfogalmazni, hogy milyen is ő igazán. A pályán kívüli énjét nem is ismerem, csak a csarnokban, edzéseken és meccseken találkozunk, szinte teljesen csak munkakapcsolat van köztünk. Az edzéseken fanatikus, a vérében van a röplabda, minden mozdulatodon átlát, nem siklik el semmi fölött, mindenben látja, mi a hiba – akár azt is meg tudja magyarázni és tanítani, hogy ha adott helyzetben három centiméterrel magasabbra emeled a kezed, mennyivel több mindenre leszel képes. Emellett taktikailag is rendkívül felkészült, rengeteget videózunk például – de ami még fontosabb, hogy az edzéseken rend és fegyelem van. Ha azt látja, hogy nem figyelsz száz százalékosan, akkor jajj neked! Az a mottója, hogy "a minőség számít, nem a mennyiség", így aztán ha például másfél órán keresztül nagyon jól megy mindenkinek az edzés, akkor van, hogy azt mondja, mára elég. Ha viszont valakin azt látja, hogy nincs ott fejben teljesen, akkor jön a "nemulass"! Robbanékony természetű, sokszor leüvölti a csillagokat is az égről.

– És lehet ezt a fajta mentalitást bírni?
– Vannak olyan napok, amikor kicsit nehezebben bírjuk a gyűrődést, de azt fontos kiemelnem, hogy ok nélkül még soha senkit nem bántott. És amúgy is, addig jobb, amíg foglalkozik az emberrel – ha egyszer elkezd valakivel közömbösen viselkedni, az a játékos ott el is van ásva. Ilyen szerencsére még nem volt, csak olyan, amikor ennek a határáig jutottak valakivel, de a csapat érdekében ezeken képes idővel túllépni, hiszen közös a célunk, ezen célok eléréséért pedig kompromisszumokat kell kötni, nyitnunk kell egymás felé ahelyett, hogy felhúzzuk az orrunkat.

– A hírek szerint sajnos nem csak a csapattársaidat, hanem téged is érintett a sérüléshullám, ha jól tudom, hosszabb ideje baljódsz egy talpsérüléssel. Egész pontosan mi okozza a bajt?
– Való igaz, a novemberi, azerbajdzsáni olimpiai selejtező óta küzdök a – mostanra már krónikusnak mondható – talpfájással. Voltam egy sor vizsgálaton, míg végül az MRI kimutatta, hogy be van gyulladva az egész talpam. Csütörtökön, meg egy héttel ezelőtt injekciózták, most tartok ott, hogy már legalább járás közben nem fáj… Ezzel a lórúgásnyi gyulladáscsökkentővel remélhetőleg valahogy kibírom már a szezon hátralevő részét.

– Ennek fényében még inkább becsülendő és értékelendő az a teljesítmény, amit hétről-hétre produkálsz! Talán Te vagy az egyetlen, aki valamennyi meccseteken elejétől a végéig pályán volt és van, ráadásul nem is akármilyen produkcióval rukkolsz elő hétről-hétre: az összesített pontlistán hetedik, az ászlistán harmadik vagy, többször lettél az adott forduló legjobb nyitásfogadója – egyszóval minden játékelemben ott vagy az elitben! Mi az oka annak, hogy a nehézségek ellenére így megy a játék? Minek köszönhető ez a – még az előző szezonhoz képest is hatalmas – fejlődés?
– Azt gondolom, hogy elsősorban az elmúlt öt évben végzett rengeteg munkának kezdtem el most learatni a gyümölcsét. Nem elsősorban technikailag fejlődtem ebben az évben sokat, hanem Caprara fejben rakott rendbe. Persze mutatott technikában is egy-két újat, de nem az volt ebben az évben a lényeg, hogy megtanítson kosárérinteni… Mostanra lettem kész játékos, már tudom, mit várnak el tőlem, mire vagyok képes, tisztában vagyok azzal, mik a gyenge pontjaim, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem, sokkal könnyebben veszem az akadályokat, ha elrontok valamit, ki tudom javítani, és nem kell pánikszerűen kinéznem az edzőmre, hogy "jajj Istenem, most mégis mi történt". Nőtt az önbizalmam is, már nem a "fiatal tehetség" kategóriába tartozom, hanem amit ezidáig megtanultam, azokat a jó megoldásokat már tudom állandósítani. Ebből kell mág további rutint szereznem, hogy a megtanult jók automatikusan jöjjenek ki belőlem.

– Tavaly nyáron pozitív folyamat indult el itthon is, hiszen a női válogatott – a Te aktív részvételeddel és vezérleteddel – elindult az Euroligában. Ezt követte a novemberi olimpiai selejtező, idén nyáron pedig még sűrűbb lesz a menetrend, hiszen május-júniusban ismét Euroliga vár a csapatra, szeptemberben pedig Európa-bajnoki selejtező szerepel a programban. (Előbbiben az Európa-bajnok Szerbia mellett Románia és Spanyolország lesz az ellenfél, míg utóbbiban a két jó ismerős, Bulgária és Csehország mellett a lett-ciprusi párharc győztese vár a csapatra – a szerk.) Mit vársz a válogatottól és magadtól, egyáltalán számíthat rád a szövetségi kapitány, Jókay Zoltán?
– Fogalmam sincs, mire lehet képes a csapat, ez nagyon sokmindentől függ: ki tud eljönni, ki milyen állapotban lesz, sérülés miatt esik-e ki valaki, milyen lehetőségek között fogunk tudni készülni, ki mennyire lesz motivált, stb. Nem vagyok jós, így nem is szeretnék jóslásokba bocsátkozni. Az biztos, hogy az Eb-selejtezőn az utóbbi évek legnehezebb sorsolását kaptuk, hiszen a cseh és a bolgár csapatról testközelből is tudhatjuk, hogy nagyon erősek (a tavalyi Euroligában és az olimpiai selejtezőn is összesorsoltak minket ezzel a két csapattal – a szerk.). Sokkal nagyobb esélyt láttam az Eb-kijutásra mondjuk két évvel ezelőtt, mint amennyit most látok. Sajnos mindkét csapatot tapasztaltabb, jó játékosok alkotják, nagyon nehéz lesz akár csak a második helyet is megszerezni. De persze tudjuk, hogy röplabdában, különösen női röplabdában semmi nem lehetetlen, így aztán senki ellen nem feltartott kézzel fogunk pályára lépni. Az Euroliga teljesen más kávéház, más jellegű terhelés, hiszen négy héten keresztül minden hétvégén három meccset kell játszani, ráadásul sok utazással, ami fizikálisan borzasztóan megterhelő. Itt nagyon fontos, kikre számíthatsz, mennyire erős a cseresor, hiszen senki nem fogja végigbírni az összes hétvége minden meccsét. Pont most kaptam meg a behívómat, de még nem volt időm részletesen megnézni a programot, természetesen sok függ attól, mennyire leszek egészséges, hiszen fél lábbal nincs értelme ugrálni. Még meg kell beszélnem a nyarat Jókay Zoltánnal.

– Az itthoni eseményeket, a magyar bajnokságot figyelemmel követed?
– Mivel a húgom a Gödöllő játékosa, így nem mondhatom, hogy nem érdekel, mi zajlik otthon, de inkább miatta, illetve a barátnők eredményei miatt követem a történéseket – azt azonban nem lehet mondani, hogy ezen csüngök. Persze a hírek eljutnak így is hozzám, tudom hogy a Vasas nyerte a Magyar Kupát, mint ahogy azt is, hogy a Békéscsaba bejutott a bajnokságban a legjobb négybe, szóval azért nagyjából képben vagyok, de inkább személyes okok, mintsem maga a bajnokság miatt.

– Akkor gondolom azt is tudod, hogy a Vasas (melyben sok válogatott kerettag játszik) elindult a Közép-európai Ligában. Erről mi a véleményed? Ez a járható út a magyar csapatok számára?
– Igen, mindenképpen a Közép-európai Liga és a nemzetközi szereplés a jó irány a hazai együtteseknek, főleg azoknak a csapatoknak, ahol tényleg sokan játszanak a válogatott keretből. Nagyon fontos, hogy ezek a játékosok nemzetközi rutint szerezzenek, lássanak külföldi játékosokat, főleg, mivel a magyar bajnokság színvonala sokszor a nézhetetlen kategóriát súrolja. Fontos, hogy egy válogatott játékos, ha odakerül egy nemzetközi meccsre, ne azt nézze a bemelegítés meg a találkozó alatt, hogy "hú, mekkorát ugrott", vagy "hú, mekkorát ütött" az ellenfél, hogy ne csak nézőnek, feltett kézzel menjünk oda, hanem ténylegesen ötven-ötven százalék esélyünk legyen a meccs előtt. Sokan nincsenek hozzászokva az ilyen magasságokhoz, az ilyen színvonalhoz, sokszor csak néznek, mint a moziban. Jó tanulmányút volt ez a Vasasnak, minél több hasonló meccs, minél több hasonló impulzus kell a fiataloknak, hogy fejlődhessenek.

– Azt olvastam egy olasz portálon, hogy többeknek – így neked – sincs még szerződése a következő szezonra. Hogy tervezed a jövőt, hol lesz Horváth Dóra fél év múlva?
– Valóban, 2010-ben kétéves szerződést írtam alá a Novarával, így ez a szezon végén lejár. Egyelőre még korai bármit is mondani a hogyan továbbról, sok mindentől függnek a dolgok. Tervek és lehetőségek vannak, de egyelőre ennyi.