Szívszorító levél Lázár Bencének

Sinkovics Gábor – az ujsagmuzeum.hu oldalán megjelent – írását változtatások nélkül közöljük.

Azon a napon amikor felhívtál, a felhők versenyeztek az égen. A szél, mint valami fanatikus atlétaedző, úgy hajtotta őket. Ott bent, a szobában ebből alig-alig lehetett érezni valamit.

Pontosan hallottam a szavakat, a mondatokat, amelyeket kiejtettél és csak később, jóval később tudatosult bennem, hogy bárcsak inkább a szél süvítését hallgattam volna kint az utcán, mint a monológodat.

Pedig nem volt indulat benned. Inkább valamiféle csendes beletörődés, hogy a sors ilyen nehéz, pokoli nehéz helyzetbe hozott. Azt mondtad, megbeszéltél mindent a szeretteiddel és most rajtam, az újságon keresztül üzensz mindenkinek, hogy meg akarsz gyógyulni.

Hallgattam a halk, határozott mondataidat. Közben hümmögtem, néha azt mondtam, hogy: „Hát persze…” vagy inkább csak csendben bámultam magam elé. Pedig legszívesebben kiabáltam volna, hogy elég, hagyd abba, mert én ezt egyszer már átéltem, már hallottam ezeket a mondatokat – szinte szóról-szóra ugyanezeket a mondatokat. Néhány évvel korábban, amikor egy alig húsz esztendős miskolci fiatalember monológját jegyzeteltem. 

A felhők versenyt futottak ott fent, miközben könyörögni akartam neked, hogy fejezzük be ezt a beszélgetést, Te menj edzésre, fussál, futballozzál, aztán simogasd meg a szerelmed arcát, hívd fel az anyukádat, tudom is én… csinálj bármit! Mert ennek így nem lesz, nem lehet jó vége.

Az volt az első és utolsó alkalom, hogy a betegségedről nyilatkoztál. Onnantól kezdve csak ritkán jött hír rólad, felőled, és mi, csak reménykedtünk benne, hogy használ a sok kemoterápia, a megannyi kezelés, a későbbi transzplantáció. Kerestelek. Többször is. Nem akartam írni, csak hallani akartam újra a hangod, hogy tán mondasz valami biztatót megint, hogy újra kijelented, mint valami bajnoki döntő előtt, hogy:

„Megnyerem ezt a meccset is”

Csodáltam az erőt, ami benned lakozott. Szembenéztél a leggonoszabb sorozatgyilkossal: a leukémiával. Aljas, sunyi ellenfél. Letaglózza, legyengíti az embert, és nem ismer könyörületet. Huszonhat évesen még korai volt ez a végzetes ütközet.

A sors hagyhatta volna, hogy még inkább belekóstolj az élet ízeibe. Hogy érezd az édeset, a még édesebbet, a mézédeset vagy olykor a savanyút és a keserűt. De neked a harc jutott, az életszkander.

Kerestelek, de már nem értelek utol. Láttam rólad fotót, a kórház steril szobájában készült képet és ott is mosolyogtál… hihetetlen, de még ott is képes voltál mosolyogni. Láttam bejegyzést tőled a közösségi oldalon, üzentél, mindenkinek, hogy jól vagy. Hogyan is lehettél jól, amikor a betegség megkínzott, a kezelések fizikai és lelki fájdalmat okoztak, amikor a pályán, a zöld gyepen kellett volna lenned, amikor a szerelmet kellett volna kergetned, a vágyakat, amelyek ott dolgoznak egy fiatalemberben, szenvedéllyel, teli s tele életszeretettel. Ehelyett bezártak, sőt elzártak a külvilágtól.

Micsoda erő kellett ehhez – végigcsinálni, hónapokon át végigcsinálni mindent. Aztán egyszer csak megjelentél. Képernyőre kerültél és mi ujjongva fogadtunk a tévékészülékek előtt. Senki sem tudhatta, hogy mi minden változott meg benned a betegség hatására. Soha nem beszéltél erről.

Nem panaszkodtál, nem sajnáltattad magad, és úgy csináltál, mintha minden rendben lenne. Mintha a világ kerek, tökéletesen kerek lenne körülötted.

Illúzió volt. Azon a napon, amikor a felhők versenyt futottak az égen, és te elmesélted nekem, hogy a gyilkos kórral küzdesz, folyamatosan a diósgyőri kapus, Rakaczki Bence jutott eszembe. Ahogy hallgattalak, a még nálad is fiatalabb futballista, aki szinte nevetve mondta annak idején, hogy: „túl leszek rajta, gyorsan túl leszek rajta aztán megyek vissza a kapuba védeni…”

A temetésén több százan álltak. Több százan zokogtak.

Néhány évvel korábban történt mindez, s akkor jötté te, Lázár Bence, és ugyanazt élted át, ugyanazt a kínt, ugyanazt a kiszolgáltatottságot, ugyanazt a félelmet. Amikor néhány hónappal ezelőtt édesanyáddal beszélhettem, ezzel a csodálatos, erős asszonnyal, azt mondta nekem: írja meg, hogy a fiam, az én gyönyörű gyermekem csak élni akart. Nem a sztárságra vágyott, nem a világbajnoki címre, pedig tudom milyen fontos volt számára a futball és a sport. Csak élni akart. Átlagemberként.

Azt mondta nekem, anyu, ha meggyógyulok, nem akarok én semmi különöset az élettől, csak azokat az örömöket, kisebbeket, nagyobbakat, amit mindenki, bárki megkaphat a sorstól, a hétköznapoktól…

Hallgattam akkor az asszonyt megrendülve. Nem tudtam mit válaszolni, nem volt okos, biztató, vigasztaló válaszom. Hallgattunk, aztán előbb az asszony kezdett el sírni, aztán meg én. Bence, te akkor már magasabban voltál, mint a versenyt futó felhők.

Olyan gyorsan történt minden. Gyorsan és a szenvedéssel teli hónapok után, mégis, váratlanul. Mert hittünk benne, hogy meggyógyulsz, hogy majd te beintesz a sorozatgyilkosnak és győzöl. Olyan gyorsan történt minden. A rosszullét otthon, aztán ahogy az autó robog veled a kórházba. Ahogy az orvosok egyre gondterheltebben nézik a leleteidet, figyelik az arcodat – a halállal küzdő testedet. Három éve adtad fel a harcot.

A hivatalos, szikár hír akkor úgy szólt: „Hosszan tartó, súlyos betegség után, 26 esztendős korában elhunyt Lázár Bence, az Újpest egykori labdarúgója, a Sport Televízió szakkommentátora.” Megsirattunk Bence. De dühödt sírás volt az – a kiszolgáltatottság könnyei.

S a felhők csak futnak, egyre csak versenyt futnak ott fent, s mi itt lentről olykor felpillantunk. Fel az ég felé és azt kérdezzük: Miért? Miért ilyen igazságtalan ez az egész…? Válasz pedig nincs.

Csak a szél kergeti egyre dühödtebben a felhőket…

Forrás: Sinkovics Gábor / ujsagmuzeum.hu
Borítókép: facebook