Sírunk, üvöltünk, hajnalban kelünk…. ÍGY SZURKOLUNK MI
A záróünnepséggel hivatalosan is véget ért a tokiói olimpia. Az olimpia, amire a szokásosnál többet kellett várnunk, így talán még az eddigiéknél is jobban próbáltuk kiélvezni minden pillanatát. Hosszú és élményekkel teli időszak zárult le, ami nemcsak a sportolóknak adott rengeteg élményt, hanem a szurkolóknak is. Most a szurkolói szemszögbe adunk némi bepillantást, Gedővári Dóra írásának segítségével. Akinek az olimpiáról írt összefoglalóját változtatások nélkül közöljük.
Mitől lesz valaki szurkoló? Vagy mitől nem? Vagy ez normális dolog, amelyet sokad magammal az elmúlt két és fél hétben (meg az előtte lévő években) csináltunk, csinálunk? Miért van az, hogy könnybe lábad a szem, ezeken a képeken és minden ehhez hasonló képnél? Miért ver gyorsabban a szívem, amikor meghallom a sípszót, a startpisztoly dörrenését és még a levegő is bent akad pár másodpercre (van ám, hogy az ájulás környékez)?
Miért van az, hogy imára kulcsolt kézzel várom a tust jelző lámpát és a zsűri ítéletét… És futok Marosi Ádámmal és Kovács Zsófival, pedig utálok futni. És hogyan lehet, hogy próbálom a szelet Berecz Zsombor vitorlájába terelni?
Vajon normális, hogy lélekben Csipes Tamara hajója mögött állok, aztán a női négyesénél és Kopasz Bálintról meg Tótka Sándorról ne is beszéljünk… És nézem Csipes Feri arcát, ahogy felugrik a lánya az ölébe és Bálint édesanyjáét, ahogy a fiát öleli…
És ott vannak a Lőrincz testvérek, a kézis lányok, az úszók, Milák Kristóf és Kapás Bogi és Katinka… Mélységek és magasságok és igen, az elmúlt két és fél hétben velük dobbant a szívem és tudom, hogy sokan másoknak is…
Együtt dobbant velük… És sírtam, amikor felcsendült a magyar himnusz. Pártállástól független magyar himnusz. Lehet azt mondani, hogy ezeknek a sportolóknak ez a dolguk, hogy mennyi támogatást kapnak és mennyi pénzt… Csakhogy ez a jelen.
A múltban, amikor az utat elkezdték, amikor az álmot megálmodták, akkor sötétben, hóban és hidegben, iskola mellett (néha helyett), karácsonykor, húsvétkor, születésnapon és családi ünnepen is a pályán voltak. Akkor amikor más az iskola után találkozott a haverokkal vagy egyszerűen hazament, akkor ők mentek a vívóteremebe, az usziba, a lovardába, a futópályára és tették a dolgukat, az iskola mellett…
És mennyi veríték és vér és összeszorított fog és csak azértis érzés. Szótlan, durcás esték, amikor nem ment az edzés, amikor a meccs nem sikerült, amikor az edző nem úgy szólt, amikor fáj a test és minden… De mégis továbbmennek… És tanulni kell és érettségizni és mi legyen a „B” variáció. Sérülések, betegségek, felépülés, gyógytorna… Sokan így végezték el gimnáziumot és a főiskolát, egyetemet… És minden nap küzdöttek egy álomért. Azért az álomért, amely ma és tegnap és tegnapelőtt vagy holnap és holnapután valóra válik. Sokan küzdünk a saját álmainkért. Mindannyian küzdünk a saját kis életünkben és sokan vannak, akik legalább akkora bajnokok a hétköznapokban, mint ezek az olimpikonok. Anyák, apák, orvosok, nővérek, rendőrök, tűzoltók, tanárok, ápolók, eladók, gyógyszerészek, patikusok, postások és Te és én, csendben a háttérben.
Nem közvetíti a TV a harcainkat, a sikereinket és kudarcainkat, de talán ez lehet az oka annak, hogy egy emberként tudunk szurkolni azoknak, akik viszont ott vannak. Mert tudjuk, hogy a kudarc csendben is fáj, talán könnyebb egymásnak kezet nyújtani, mint megbántani és igen, sokan vagyunk, akik tudunk még örülni más sikerének.
Ahogy dobban szív, sok ezer szív egyszerre, ahogy imára kulcsolódnak a kezek és bent tartjuk a levegőt, úgy villan fel a tust jelző találat és lendül magasba a kard és a párbajtőr, úgy csapódik be a medence falán a kéz, úgy vágódik be a hálóba a labda és úgy ugrik át a ló az akadályon. Mi pedig felugrunk a tv előtt (ha eddig ülve tudtuk nézni) és kiabálunk, örülünk és megtöröljük a könnyes szemünket. És egy pillanatra letesszük a saját kis harcainkat, küzdelmeinket és elhisszük, hogy ha ők nyerni tudnak, nekünk is sikerülni fog. Azt hiszem ezért.
Borítókép: MTI/Czeglédi Zsolt