Raduly József: Egyetlen hibája van a Puskás Arénának, hogy én már nem játszom benne

A legidősebb magyar válogatott játékos, a 92. életévében járó Raduly József mesélt arról, hogy milyen érzések kavarogtak benne, amikor hazatért a hadifogságból, mennyi emlék köti a Népstadionhoz és kitértünk a sikereire is.

Valószínűleg már a labdával született, hiszen bármilyen nehézség is állt az útjába, mindig visszatért a labdarúgáshoz. Nagyon szeretett volna a Ferencvárosban futballozni, de édesapja nagyon szigorúan vette a tanulást, így csak a lakóhelyéhez közeli csapatokban játszott az elején. Mindenáron el szerette volna kerülni a katonai szolgálatot, pont ezért jelentkezett esztergályos inasnak is, mert úgy tudta, hogy akkor mentesítik a katonaság alól. A számításai nem jöttek be, így 1944 decemberében SAS-behívót kapott. Mindössze egy nap után elszökött a laktanyából, de érte mentek és megfenyegették a családját, így visszatért a Hunyadi páncélosait alkotó brigádhoz.

Amerikai, majd német, végül szovjet hadifogságba került, utóbbi egészen hat évig tartott. 1951 decemberében tért haza.

„Borzasztó volt. Amikor Záhonynál átjöttünk a hídon, torkaszakadtunkból sírva énekeltük a himnuszt. Amikor beérkeztünk az állomásra vaksötétség fogadott. Majd a magas póznákról megcsapták a reflektorfények a szerelvényt és géppisztolyos katonák ugrottak elő és azt kiabálták – ne mozduljon senki – és a levegőbe lövöldöztek. Az egyik barátomnak odaszóltam: mi biztos hazaértünk? Amikor beérkeztünk a keletibe, ami a végállomás volt már nem énekeltük a himnuszt, egyszerűen nem mertük” – mesélte a szörnyű emlékeket Raduly József.

Ezt követően a Puskás Aréna elődjéről a Népstadionról osztott meg velünk pár emléket.

„Büszke vagyok arra, hogy a hatéves hadifogságom után, amikor hazajöttem itt lapátoltam a szemetet, amikor elkezdték építeni a stadiont. A Postás csapatánál voltam akkor leigazolva, két évig játszottam ott. – Józsi bácsi mindössze két válogatott mérkőzéssel rendelkezik, az egyik pont a Népstadionban zajlott 1955-ben Svédország ellen. – 4-2-re nyertünk. Kaptunk egy kis győzelmi prémiumot is a meccs után, nem sokat, de az is elég volt nekünk. Magát a találkozót annyira nem élveztem, mert volt egy kis malőr benne. Kocka (Kocsis István) úgy adta nekem a labdát, hogy nyújtóznom kellett érte, majd a visszapasszom nem volt pontos, s Kocka egyetlen lépést sem tett a labda irányába. Majd szólt az Öcsinek (Puskás Ferenc) valamit, aki a maga kedves modorával annyit mondott – Jóska ne rúgd el a labdát, mert valagba foglak rúgni! – Mindez a pálya szélén történt, amit persze hallott a közönség is, akik elkezdtek hangosan nevetni."


 

Miután hazatért a hadifogságból rá hat évre bajnok lett 1957-ben a Vasassal. 1955-ben kupagyőztes, 1956-ban és 1957-ben Közép-európai kupa győztes, míg 1957-58-ban BEK elődöntőig jutott a piros-kékekkel. 

„A világ legnagyobb öröme akkor ért, amikor átjöttünk a hídon és énekeltük a himnuszt. De ha szét lehet választani az életet és a sportot, akkor a válogatottban való szereplésemet is kiemelném és a Real Madrid elleni BEK elődöntőt. Rengeteg ember volt a stadionban, még a pálya szélén is ültek. Amikor a pályára léptünk, olyan hangorkán fogadott, ami felejthetetlen, szinte azt éreztem, hogy a levegőben járok.”

Ennyi nehézség és küzdelem után, pedig egy Futball-legendák Karácsonyi ünnepségén gyűlhetett össze barátaival, játszótársaival.

„Hatalmas megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Meseszerű lett a stadion, mindössze egyetlen egy hibája van, hogy én már nem játszom benne. Boldog vagyok, mert találkozhattam régi focistatársakkal, még akkor is, ha én vagyok itt a legidősebb köztük” – zárta a beszélgetést vidáman a magyar-futballikon.

Nehéz ehhez bármit is pluszban hozzátenni, de, ez a történet is nagyon jól bizonyítja, hogy sosem szabad feladni azt, amit igazán szeretsz. A másik, ami pedig inkább megerősítést nyer eme szavakkal, hogy a labdarúgás egy világnyelv, akárhol is jársz, vele meg tudod értetni magad.

Borítókép: Sport365/BakonyiPéter