Pisont: "Ne a bőrszín, hanem a mutatott játék alapján itéljenek"

– Ha jól tudom, nagyon fiatalon kezdtél a labdarúgással foglalkozni.
– Igen, még valamikor óvodában. Az az igazság, hogy nálunk a labdarúgás családi hagyomány volt. Kiskoromban Gádoroson laktunk, és édesapám is itt focizott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hétvégén nem megyek el a pályára focizni, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj. Gádoroson akkor körülbelül nyolcezren laktak. Abban az időben nagyon sokan jártak ki a mérkőzésekre. Az embereknek jóformán ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségük hétvégén. Én 18 éves koromig fociztam itt, de 14 évesen már a felnőtt csapat tagja voltam.

– Klubszinten több hazai és külföldi csapatban is szerepeltél, hol érezted magad a legjobban?
– Két olyan csapat volt, amely örökké emlékezetes marad számomra. A Honvédhoz nagyon fiatalon kerültem. Nagyon szerettem ott játszani, hiszen a csapattársaimmal igazi családot alkotva éltük a mindennapjainkat. Ez volt az első profi csapatom, így egyértelmű, hogy a Honvéd örökké emlékezetes marad számomra. A másik pedig az izraeli Beitar Jerusalem együttese. Számomra Jeruzsálem valamilyen mennyei áldás volt. Én egész gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egy ilyen helyre eljutok, nem csak a sportszeretet, hanem a vallás miatt is. Nagyon jó volt ott élni. Egy életre beleszerettem Jeruzsálembe és talán az volt a pályafutásom csúcsa is.

– Azt már tudjuk, hogy nagyon vallásos vagy, de van esetleg valamilyen babonád is?
– Nem tartom magam babonás embernek, bár az tény, hogy a mérkőzések előtt keresztet szoktam vetni, de ez megint a vallásból adódik.

– Harmincegyszer léptél pályára a magyar válogatott színeiben és egy Azerbajdzsán elleni mérkőzésen gólt is szereztél. Hogy emlékszel erre a találkozóra?
– Nagyon régen volt, ha jól emlékszem, 1999-ben játszottunk és 4-0-ra vertük az azerieket. Bicskei Bertalan volt a szövetségi kapitány, aki bizalmat szavazott nekem azon a találkozón, és milyen jól tette. Egy eladott labdára csaptam le, és a kijövő kapus felett átemeltem a labdát. Nagyon szemfüles gól volt. Egy csúnya jelenet azonban beárnyékolta a gólomat, és egyben a győzelmünket is. Horváth Feri ugyanis azon a meccsen szárkapacscsont-törést szenvedett.

– 2008-ban vetted át az U17-es magyar válogatott irányítását, hogy érzed magad a csapat élén?
– Nagyon jól. Úgy gondolom, eddig kiválóan teljesítenek a fiúk, hiszen az U17-es Európa-bajnokság selejtezőjében legyőzték Norvégia, Andorra és a Fehéroroszország legjobbjait. Emlékszem, amikor átvettem a csapatot, két dolgot határoztam meg. Számszerű eredményt és fejlődést akartam látni. A számszerű eredményekkel meg vagyok elégedve, de a fejlődés még nem mindenhol látható. Fiatal játékosokról beszélünk, akiknek még sokat kell tanulniuk. Azon vagyunk, hogy minél hamarabb elérjük azt a szintet, amivel képesek vagyunk még kimagaslóbb eredményeket elérni. Nem tudom, mit hoz majd a jövő, de bízom a játékosokban.

– Hogy látod, vannak rivalizálások a csapatba kerülés miatt?
– Természetesen mindenki játszani akar, és előfordul, hogy néha egy-két játékos nem érti meg, hogy miért nem kap szerepet a soron következő mérkőzésen. Amíg egészséges rivalizálásról beszélünk, addig nincs baj, hisz akkor mindenki megpróbálja magából a maximumot kihozni, hogy legközelebb is pályára léphessen. Ha meg ne adj’ Isten valaki nagyon nem tudná felfogni, hogy a padon kell ülnie, vagy még ott sem, és emiatt esetleg tettlegességig fajulna a dolog, akkor attól a játékostól egyértelmű, hogy megválnánk. Ilyen nem fordult még elő, és ahogy ezeket a játékosokat ismerem, nem is fog.

– 41 évesen azt mondhatjuk, hogy fiatal edző vagy. Mégis mi a terved a későbbiekben?
– Nem tudom. Majd idővel kiderül. Most az edzői pályafutásomra kell koncentrálnom, hiszen ahogy te is mondtad, még nagyon az elején vagyok. Sokat kell még tanulnom. Nagyon megszerettem a korosztályos válogatottat, és szeretném a legjobb tudásom szerint még hosszú időn keresztül vezetni. Aztán majd később kiderül, hogy hova visz az élet, de most nem akarok erre koncentrálni.

– Ha jól tudom, az egyik kedvenc csapatod az FC Barcelona, esetleg a válogatott után őket irányítanád?
– (Hangos nevetés) Igen, nagyon szeretem a Barcelona játékát, de nem tartom valószínűnek, hogy valaha is leülök a katalán kispadra. Elég érdekes, hiszen korábban nagyon sokáig az AC Milan volt a kedvenc csapatom, de valamiért a későbbiekben a milánói csapat játékfelfogása teljesen megváltozott, így már annyira nem volt szimpatikus számomra.

– A labdarúgáson kívül milyen más sportok érdekelnek?
– Igazából mindenevő vagyok, de elsősorban a különböző labdajátékokat szeretem. Hosszú ideig le tud kötni például a hazai vagy nemzetközi kosárlabda, és kézilabda mérkőzések nyomon követése. Ennek igazából egyik legfőbb oka az, hogy kíváncsi vagyok magára a játékosra, hogy milyen egyéni teljesítményre képes, és, hogy mi az a plusz, amivel hozzájárulhat csapata győzelméhez. De nagyon szívesen nézek teniszt, autóversenyt, vagy éppen ökölvívást is.

– Ha jól tudom, nagyon jó kapcsolatban vagy a magyar válogatott szövetségi kapitányával, Egervári Sándorral.
– Igen. Sanyi bácsi egy remek ember, akivel először 18 éves koromban találkoztam. Ő volt az edzőm a Honvédnál. Minden egyes tanácsa óriási jelentőséggel bír számomra. Emberi és szakmai oldalról is lehet rá számítani. Ha bármilyen szóbeli bántalmazás ért, ő ott volt mellettem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Örülök, hogy megadatott az a lehetőség, hogy vele dolgozhattam, és a mai napig vele dolgozhatok. Ő az egyike azon meghatározó személyeknek, akik nagyban befolyásolták az életemet.

– Roma származásod miatt ért-e bármilyen negatív diszkrimináció akár a magánéletben, akár a focipályán?
– Sajnos azt kell, hogy mondjam, igen. Abban a közösségben, ahol kisgyerek koromban éltem, mindenki ismert mindenkit. Mint ahogy korábban mondtam, édesapám is itt focizott, és mivel nagyon jól játszott, kivívta az emberek tiszteletét, hisz hétről-hétre örömet okozott nekik. Ezért szerették édesapámat, és az egész családomat. Majd később elkerültem a Honvédhoz, és ott megváltozott minden. Itt a mérkőzéseken többször hallottam negatív megjegyzéseket. Én próbáltam megértetni az emberekkel, hogy nem az számít, hogy valaki roma vagy sem, és, hogy ne a bőrszíne, hanem a mutatott játék alapján viszonyuljanak a labdarúgóhoz. Ebben az időszakban nagyon sokat jelentett, hogy többek közt Egervári Sándor ott állt mellettem, és azt hangsúlyozta, hogy a teljesítményre koncentráljak, ne pedig a fájó szavakra…