"Ötéves volt, mikor egyszer csak a gerince fájni kezdett" – Búcsú a legendától 1. rész

El is vitték a KSI-be Kőnigh Gyuri bácsihoz, aki akkoriban az egyik legnevesebb utánpótlásedző volt. Néhány hónap múlva pedig boldogan újságolta a tréner: ő még nem látott ilyen szorgalmas gyereket a hosszú évtizedek során.
Leginkább az akaraterejével tűnt ki a többiek közül, hiszen nem volt kiugróan magas és akkor még erős sem. Így fordulhatott elő, hogy amikor az úttörőválogatotthoz toboroztak gyerekeket, ötven kicsit hívtak meg a válogatóra, köztük őt is. Harmincat pedig az edzés végén hazaküldtek. Köztük őt is…
Nehezen élte meg.

Azt már Kemény Ferenc, a pólós utánpótlás egyik atyja mesélte később, hogy neki hamar feltűnt a kis Benedek. Pontosabban egy fiatal fiú, aki mindig ott volt a Császár uszodában. Amikor Kemény Fecsó az ifiknek tartott edzést csak azt látta, hogy a 14 éves Benedek mindig ott van a medence környékén és figyel. Később pedig azt, hogy sokszor egyedül dobált kapura vagy éppen egy bizonyos Varga Zsolt nevű fiúval, akivel tizenkét évvel később együtt lettek olimpiai bajnokok Sydneyben.

Imádta a régi Császár uszodát. Ott lettek a barátai. Az iskolát már nem annyira. Egyszer egy dolgozatot kellett írniuk, amelyben az volt a kérdés, mi az amit az életben nagy szorgalommal csinál? Azt válaszolta, a vízilabdát, mert azt szereti. Szinte a Csasziban töltötte a gyerekkorát. A labdával, a barátokkal, meg az őrületes gombfoci-meccsekkel. Akkoriban, a nyolcvanas években ugyanis még sok kisgyerek gombfocizott. Ma már csak nagyon kevesen.

Aztán jöttek a sikerek. 1988 májusában megjelent neve a Népsportban, a ki tudja hányadik oldalon, apró betűvel. Az ifjúsági vízilabda-bajnokság végeredményét hozta le a lap, ahol a KSI nyert, a soraiban Benedek Tiborral. Aztán októberben is bekerült egy rövid hírben, amely szerint az ifjúsági pólóválogatott Moszkvába utazik. Ez volt az első külföldi útja…
Büszke volt.

Hát még amikor az ifjúság Európa-bajnokságon döntőbe jutott a vele felálló magyar válogatott, ahol aztán 10-9-re legyőzték a jugoszlávokat. Benedek Tibor hármat lőtt, a barátja, Varga Zsolt pedig kettőt. 1989 augusztusában pedig egy rövid hír jelent meg a Népsportban: „Az Újpesti Dózsa leigazolta a KSI két tehetséges játékosát, Benedek Tibort és Varga Zsoltot.”. Ők döntöttek úgy, hogy együtt mennek az Újpesthez. Mert mindenképpen közösen akarták folytatni, az Újpest meg amúgy is vonzó volt.

Aztán a felnőtt válogatottba is bekerült. Habár már akkor ő volt az egyik legjobb, megfelelt a pólós tradícióknak. Az edzések végén ő szedte össze a labdákat és ő cipelte a labdás hálót, a szállodában pedig ő választhatott utoljára szobát, pontosabban abban aludt, ami maradt. De nem zavarta.
Egyszeriben azon kapta magát, hogy a kisfiú, aki a Császár uszodában két edzés között gombfocizott vagy pingpongozott a többiekkel, felnőtt válogatott játékos lett és útban volt a világhír felé.

Egyre ismertebb lett, az újságok is kezdték felfedezni. Így fordult elő, hogy az egyik lap a fiatal pólós édesapját, Benedek Miklóst is megszólaltatta. Aki persze akár büszkén mondhatta volna, hogy tőle örökölte a gyerek a sport szeretetét, ám nem tette, hiszen nem így volt. Ő ugyanis soha sem sportolt, nem kötötte le és focimeccsre is csak egyszer hívták el a színészkollégák, ám az első félidő alatt egyszerűen elaludt.
„Éveken keresztül mindig azt mondták, hogy én vagyok Benedek Tibor színész fia. Mostanában pedig azt, hogy én vagyok Benedek Tibor vízilabdázó apja" – mondta a kiváló színész, aki a kis Tibornak az édesapja után adta a keresztnevét.

Benedek Mikós nyilvánosan keveset beszélt az édesapjáról, csupán 16 éves volt, mikor az apukája öngyilkos lett. A kívülállók nem értették, hiszen Benedek Tibort mindenki úgy ismerte, mint egy életvidám, nagy komédiást. Nem tudhatták, hogy magánemberként befelé forduló, vívódó alkat volt, akin egyre inkább eluralkodott a hipochondria, rettegett attól hogy halálos beteg. Olyannyira, hogy csupán 52 éves korában inkább eldobta magától az életet.