Olimpialexikon: a véres vizilabdameccs – 1956. Melbourne

A négy évvel korábbi szenzációs szereplés túlszárnyalására készültek sportolóink, joggal. Elfogulatlanul is minden idők legerősebb olimpiai csapata utazott volna Ausztráliába, és legalább húsz aranyérmet vártak vezetőink a gárdától. A történelem sodrása azonban elsodorta a reményeket. Mire a távoli Ausztráliában decemberben fellobbant a láng, addigra itthon már újra szovjet csapatok és szovjet-barát vezetés uralta a terepet. Sportolóink közül sokan ki sem jutottak Melbourne-be, akik pedig jelen voltak, megtépázott idegekkel, az otthon maradottakért izgulva versenyezték végig a XVI. Nyári Olimpiai Játékokat.

Már a kiutazás sem volt zökkenőmentes: az októberi események sodrásában nem mertek leszállni Budapesten a francia légitársaság gépei, így MÁVAUT-buszokkal Prágába utaztak a sportolók. Onnan elindulva még megálltak Isztambulban, Karacsiban és Szingapúron is, így végül eljutottak Ausztráliába. Sejthető, milyen fizikai és lelki állapotban estek be az olimpiára. Ahol aztán nem is indultak könnyen a dolgok, de annál jobban folytatódtak. Már hét nap telt el a játékokból, amikor meglett az első arany: Urányi János és Fábián László megnyerte a kajak-kettes 10 ezer méteres távot. Ezzel megkezdődött az azóta is tartó páratlan sikerszériája a magyar kajak-kenu sportnak.

Közben otthonról is érkezett egy szűkszavú távirat, miszerint mindenki él és biztonságban van, így kicsit felszabadultabban vághattak neki a versenyeknek sportolóink. Az egész olimpia egyik legnagyobb alakja Keleti Ágnes volt, aki talajon az orosz Latinyinával – minden idők legtöbb olimpiai aranyat nyert tornászával – vívott hatalmas csatát. Holtversenyben végeztek az élen, és a bírák nem kínozták tovább a hölgyeket: két aranyat is kiosztottak. Keleti ezt követően nyert gerendán, felemáskorláton, majd a kéziszercsapat tagjaként, négy aranyérmével beírva ezzel nevét az olimpiák történetének legszebb lapjai közé.

Papp Laci hozta már-már megszokott aranyát, harmadik olimpiai bajnoki címével elkápráztatta a rendkívül lelkes szurkolókat. Különben sem lehetett panasz az "auszikra", szinte magukénak érezték a magyar csapat sikereit, és az olimpián résztvevő összes versenyző és drukker szimpátiáját kivívta a magyar együttes. De még nem volt vége az aranytermésnek: kardcsapatunk – naná! – megintcsak duplázott, Kárpáti Rudolfé lett az egyéni bajnoki cím, míg Gerevich Aladár már hatodik olimpiai győzelmét aratta – ezúttal a csapat tagjaként.

Véres háború folyt az uszodában, a magyar-szovjet vízilabda-találkozón: verekedés a medencében, miután pedig egy magyar játékos vérző fejjel szállt ki a vízből, a közönség majdnem szétszedte a szovjet csapatot… Végül válogatottunk tette ugyanezt, majd a döntőben Jugoszláviát legyőzve szerezte meg az aranyérmet. A történelmi körülményeket tekintve nagyszerűen szerepeltek sportolóink, szinte mindenki a magyar csapatért szorított Melbourne-ben. Sajnos azonban nem lehetett teljes az olimpiai család: a magyar forradalom leverése miatt bojkottálta a játékokat Svájc, Hollandia és Spanyolország, a Szuezi válság okán Egyiptom és Libanon, míg Tajvan részvétele miatt a Kínai Népköztársaság maradt távol.

Ráadásul ez volt az egyetlen olimpia, amelyet két helyszínen rendeztek: az állatok beviteli tilalma miatt ugyanis a lovasversenyeket Stockholmban rendezték, a "rendes" olimpiai játékok előtt öt hónappal! Melbourne nagy szenzációját jelentette, hogy a szovjet csapat az éremtáblázaton megelőzte az amerikait, nem kis propaganda lehetőséget teremtve ezzel a szocialista táborban. Szárnyaltak a hazai versenyzők is, Bethy Cutbert három aranyat nyert az atlétikai pályán, míg az úszócsarnokban feltűnt a később az évszázad legjobb úszónőjének "kinevezett" Dawn Fraser is.

Az éremtáblázatot tehát a szovjetek nyerték 37 arannyal, őket az amerikaiak 32, míg az ausztrálok 13 elsőséggel követték. És negyedik helyen a magyar csapat zárt: kilenc aranyérmével, 10 ezüst- és 7 bronzérmével óriási eredményt értek el. Különlegesre sikerült a záróünnepség is: a sportolók ugyanis ezúttal nem országonként vonultak fel, hanem mindenki egyszerre, kart-karba öltve, a béke jegyében. Sajnos azonban az idill nem tartott örökre. A hazainduló magyar sportolók közül többen nem tértek haza, egyedül vagy családjukkal külföldön maradtak, és kezdtek új életet. A magyar sport akkora veszteséget szenvedett, ami négy évvel később Rómában erőteljesen megmutatta hatását.

Forrás:ma.hu