Nagyot bukott a női kézilabda válogatott, mert hiányzott belőle a tűz

A miértre is egyszerű a válaszunk. Azért, mert a magyar női kézilabda válogatott játékosai profik, akik a 2010-2011-es szezonban is sokszor megmutatták haza és nemzetközi csaták során rátermettségüket, képességeiket. A győriek Bajnokok Ligája elődöntős szereplése, illetve a Ferencváros KEK-győzelme bőven szolgáltathatott kellő önbizalmat a németek elleni két sorsdöntő világbajnoki selejtezőre.

Az idegenbeli mérkőzéssel nem is volt különösebb baj. Németországban apróságokon múlt a vereség, de a két gólos hátrány kézilabdában szinte semmi, azt egy jó csapat, hazai közönség előtt le tudja dolgozni. Elismerve a német válogatott erényeit, minden elbizakodottság nélkül elvárható volt Mátéfi Eszter szövetségi kapitány csapatától, hogy Győrben ledolgozza a hátrányt és érvényesítse azt a tudásbeli különbséget, ami megvan a két csapat között a magyarok javára.

A győri meccsen aztán jött a hideg zuhany. Nem és nem akart felpörögni a csapatjáték, elmaradtak a jó egyéni teljesítmények és végül egy olyan csapat ütött el minket a világbajnoki és az olimpiai részvételtől – a minimálisnál is kisebb esélyt most hagyjuk -, amely különsebben nagy dolgokat nem mutatott a két mérkőzésen. Fegyelmezettek voltak, de egy német csapat vonatkozásában ezt kiemelni annyira fölösleges, mint azt mondani a hóról, hogy hideg.

Sajnos minden szépítgetés, magyarázkodás, kapitányváltásra buzdító levélre való hivatkozás külső szemlélő számára nem több "süket dumánál". Ez legfeljebb a sportági vezetés számára jelenthet gondot, a Sinka László, illetve leendő utódja vezette elnökség hatásköre. Ők lehetnek emiatt dühösek, csalódottak, megkereshetik a felelőst – és keressék is meg, hogy ki akarta bomlasztani a válogatottat -, de emiatt nem játszhat rosszabbul senki sem a válogatottban.

Biztos, hogy lesz, aki megsértődik, de a győri visszavágón mindent lehetett érezni, csak azt nem, hogy a csapat szétszaggatja az ellenfelet. Az biztos, hogy ki akartunk jutni a világbajnokságra, ezt nem vonja kétségbe senki. De valahogy nem volt érezhető a tűz, aminek el kellett volna emésztenie a németeket. Közel sem volt például olyan pokoli a nézőtéri hangulat, mint amilyen Sopronban a női kosárlabda válogatott Európa-bajnoki pótselejtező tornáján, és ami várható lesz a ma esti – szintén Németország elleni – Eb-szereplésről döntő visszavágón lesz.

Márpedig Győrben imádják a kézilabdát, és ha ott nem alakul ki pokoli hangulat, akkor azért a csapat a felelős. A közönség is jobbára csak nézte a vergődést.

Pálinger Katalinnak volt egy nagyon érdekes mondata a mérkőzés utáni nyilatkozata elején, amiben azt mondta: az első három szabálytalanságunknak két perces kiállítást kellett volna érnie. Sokat jelentő mondat egy olyan világklasszistól, mint a válogatott kapus.

Aki valaha is játszott csapatban az tudja, hogy mindent kint kell hagyni a pálya szélén. A pályán csak az ellenfél létezik, azért kell hajtani, hogy győzzünk. Minden gondot, bajt, problémát kint kell hagyni az öltözőben, mert csak ez vezethet sikerre. A németek ebben profibbak. Nem tudnak jobban kézilabdázni, egyénileg sem képzettebbek, de nagyon tudnak koncentrálni a feladatra. Mert ők valóban, mentálisan is profik.

És nem legyinthetünk, hogy ez "magyar betegség", mert nem az. Ez egyszerű emberi gyengeség, amit viszont egy profi sportolónak tudnia kell kiküszöbölni. Meccs előtt és után – módjával persze -, de lehet harcolni a külső tényezőkkel, de igazán csattanós pofont csak a pályán nyújtott teljesítménnyel lehet adni a kétkedőknek. Ha megnyertük volna a párharcot, akkor minden kétkedőnek, minden ellendrukkernek néma kussban kellett volna elkotródnia a kertek alatt.

Mindenesetre most egy új feladat előtt áll a magyar kézilabdázás: fel kell emelni a fejünket és újra felépíteni azt, amit most sikerült kissé lerombolni.

Puskás Attila