"Nagy pofon volt, de fel fogok állni belőle"

Micjhelisz Norbert értékelése a hungaroringi versenyhétvégéről.

Nagyon vártam a hazai versenyhétvégét a WTCR-ben, és nem úgy akartam befejezni, ahogyan véget ért. Amikor a második futam első kanyarjában megpördülve kicsúsztam a pálya szélére, leszállt a vörös köd.

Annyira dühös voltam, hogy nem is tudtam egyből újraindítani az autót, elsőre lefulladtam, és csak azt láttam, hogy elhúz tőlem a mezőny. Ez a düh azonban már másfél órával a leintés után elszállt. Most, hogy kettőt aludtam is rá, még inkább távolinak tűnik.

Feszült pillanatok a szabadedzés után

Ahhoz, hogy jobban megértsétek, miért érzek így, vissza kell mennünk időben az első szabadedzésig, illetve addig, ami azután történt a Hungaroringen. Ahogy a hétvégét felvezető blogomban is írtam, előzetesen nem érdekeltek a realitások, egyszerűen csak azt éreztem, itthon menni fog – mennie kell. Aztán eljött az első szabadedzés, és kaptam egy kijózanító pofont. Nemcsak a 14. hely, hanem a több mint hat tizedes lemaradás is túl sok volt. Az is eszembe jutott, hogy még a top tízes helyezés sem jöhet össze az időmérőn. Úgyhogy eléggé feszült voltam, csak az járt a fejemben, hogy valamit gyorsan ki kell találnunk.

Talán a sors akarta így, pont erre az időszakra, a két szababedzés közé szerveztem a találkozást a kis Ákossal és a szüleivel. Kicsit féltem, hogy ebben a felfokozott állapotban mennyire tudok nemcsak testben, hanem lélekben is ott lenni velük, de már az első pillanatban elfelejtettem minden problémámat. Ákos egy belevaló, négyéves fiú, aki ügyesen bemutatkozott, és hamar kiderült, mennyire szereti az autókat. Annyira bátor volt és élettel teli, hogy teljesen másodlagossá vált a kerekesszék, amelyben ült.

Minden csak nézőpont kérdése

Amióta nekem is gyerekeim vannak, megtanultam perspektívába helyezni a velem történő dolgokat. Én szenvedélyesen szeretem az autósportot, erre tettem fel az életem, és leírhatatlan bizonyítási vágy dolgozott bennem, mindenképpen dobogóra akartam állni a Hungaroringen. Szokták mondani, hogy mindenkinek a saját nyomora a legfájóbb, és amikor kilöktek, az autóban ülve nekem is az fájt a legjobban, hogy az álmomnak lőttek.

De aztán kis idő múlva eszembe jutott az Ákossal való találkozás, ami sokat segített. Ha ő olyan bátran képes szembeszállni az SMA-betegséggel, akkor nekem sem lehet okom az önsajnálatra. Sőt, újra rá kellett jönnöm, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért azt csinálhatom, amit szeretek. Nem jött össze a dobogó? Menni kell tovább, és majd összejön legközelebb – összejön jövőre a Hungaroringen! Fel kell állni, ahogy Ákos is teszi.

Ez már nem egyszerűen pechsorozat

Mindez nem azt jelenti, hogy egy kézlegyintéssel el lehet intézni azt, ami a Hungaroringen történt. Az nagy hiba volna, keseregni ugyanakkor nem érdemes miatta. Aminek van értelme, az az elemzés és a tanulságok levonása. Mint minden versenyzőt, engem is végigkísértek a balszerencsés esetek a pályafutásom alatt, de ami ebben az évben történik velem, arra már nem lehet ráfogni, hogy pechsorozat. Ahhoz ez már túl hosszú ideje tart és mindig hasonló módon történik meg a baj, a rajt utáni pillanatokban.

Idén a nyolc futamból négyen történt valami, ami ellehetetlenített – egy defekt és a hungaroringivel együtt már három rajt utáni ütközés. Emiatt vagyok nagy lemaradásban a bajnoki pontversenyben, és ezzel a jelenséggel kezdenem kell valamit. Még nem tudom pontosan, hogy mit, mert a korábbi eseteket és már a mostanit is ezerszer végigpörgettem magamban, és arra jutottam hogy nem csinálnék másként semmit. Azt sem érzem, hogy másként kezelem a versenyhelyzeteket, mint a korábbi években. Valamiért mégis sorozatosan rosszkor voltam a rossz helyen.

Bizonyos szempontból jól jön a szünet

Vegyük a konkrét esetet. A második futam rajtja sajnos nem sikerült jól, kipörögtek a kerekeim, ezért Néstor Girolami elém került. Nem estem kétségbe, mert az első kanyar féktávján így is ott voltam a harmadik helyen, nem volt veszve semmi. Előttem Santiago Urrutia és Girolami mentek az élen, védekeztek a pálya belső ívén és sejtettem, hogy korán fogják megfékezni a kanyart. Azért, hogy én később fékezhessek, kicsit kihúzódtam mögülük, mert ezáltal nem akartam lehetőséget adni a mögöttem érkezőknek arra, hogy még későbbi fékezéssel kívülről körbe autózzanak.

A baj az volt, hogy ugyanez Girolaminak is eszébe jutott, de hozzám képest kis fáziskéssel, így amikor ő balra húzta az autóját a féktávon, akkor én már félig ott voltam mellette. Ha maradok Urrutia és Girolami mögött, valószínűleg vesztek néhány helyet, de versenyben maradok, azt azonban nem tudhattam előre, hogy az argentin váratlanul így reagál majd és ez lesz a vége. Mindenképpen végig kell gondolnom, hogy mit csinálhatnék jobban, és ebből a szempontból jól jön, hogy nagyobb szünet van a következő fordulóig, mert van idő az ötletek megfoganására.

A gyorskör, amihez a szurkolók is kellettek

Pozitívumok is történtek a Hungaroringen, az időmérőn például sikerült egy tökéletes kört összeraknom. A legfrissebb BoP-módosítás, a Hyundai motorerejének visszafogása egy ilyen szoros mezőnyben pont elég volt arra, hogy szenvedjünk, amit jól mutatott márkatársaim kiesése már a Q1 végén. Itt a módosított beállítások nálam jobban működtek, de a Q3-hoz talán ez is kevés lett volna. Biztos vagyok abban, hogy a Q2 utolsó pillanatában futott legjobb körömben a hazai pálya varázslatos hangulata is benne volt. Nem sok realitása volt annak, hogy harmadik leszek az időmérőn, mégis sikerült. Ezt tényleg csak egyvalamivel tudom magyarázni: Hungaroring.

Aragón után egymás után másodszor éreztem azt, hogy a márkatársaim előtt vagyok, és ez is erőt ad a folytatásra. Nagy a hátrány, nagyobb, mint amit elfogadhatónak tartok, de még mindig csak az idény felénél járunk, és a rosszabbul sikerült első félidőből nem következik, hogy a második is ilyen lesz. Nyilvánvaló, hogy minden egyes futammal, ami után nem csökken a lemaradásom, kevesebb esélyem marad, de még nem tartunk ott, hogy fel kellene adnom bármit. Nem is teszem!

Képek és forrsás: michelisz.hu