Műkorcsolya: Miért utáljuk azt, amit nem ismerünk? 3. rész
Múlt héten a három élugrást ismertettük: az axelt, a salchowot, és a rittbergert. A leszúrt ugrások ezektől abban különböznek, hogy a korcsolya élének elején található recés rész, vagyis a spicc leszúrásával a korcsolyázó az egyik lábával kitámaszt, míg a másikról elugrik, így vesz lendületet.
Az első leszúrt ugrás a lutz, ezt 1913-ban mutatta be az osztrák Alois Lutz, mindössze 14 éves korában. Lutz eredetileg hokizott, az ugrás pedig egy anekdota szerint úgy született, hogy egy esést próbált elkerülni. Mikor megkérdezték tőle, hogy ez milyen elem volt, azt válaszolta: ez a lutz. Versenyen igazán jelentős eredményt nem tudott elérni, amiben szerepet játszhatott korai halála. 19 évesen halt meg tüdőgyulladásban, amit feltételezhetően az első világháborúban, katonaként kapott el.
Az ugrás bal hátsó külső élről indul, a jobb lábával szúr le a krocsolyázó az elrugaskodásnál, és a jobb hátsó külső élre érkezik. Az axel mellett a másik legnehezebb ugrásként tartják számon. Az elugró éllel ellentétes irányba kell a forgást megkezdeni ennél az ugrásnál. Ennél viszont sokkal inkább adja magát, hogy a másik irányba, óramutató járásával megegyezően forogjon. Emiatt egy időben divatos volt, hogy a korcsolyázók a lutzot ellentétes irányba ugorják, mint a többit, ez azonban a többfordulatos ugrások megjelenésével eltűnt.
A lutznál gyakori hiba, hogy külső helyett belső élről ugranak el, mert így könnyebb a megfelelő irányba lendületet venni. Ez viszont tulajdonképpen a flip belemenetele, innen jön a belső élről ugrott lutz gúnyneve: flutz.
A nőknél az első triplát a piruettje miatt ikonná vált svájci Denise Biellmann ugrotta, a férfiaknál a jelenlegi szezon óta létezik négyfordulatos is, Brandon Mroznak köszönhetően. Először egy meghívásos versenyen mutatta be Colorado Springsben, amelyet az amerikai korcsolya szövetség szervezett, később az ISU (Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség) videó alapján bírálta, és fogadta el. Nemzetközi versenyen először az NHK Trophy-n láthattuk tőle. egy másik amerikai műkorcsolyázó, Adam Rippon pedig jócskán nehezítve ugorja ezt az ugrást. Mindkét kezét a magasba emeli a levegőben, így nem tud vele lendületet venni, valamint az egyensúlyi állapotot is nehezebb fentartani. Ez emeli az ugrás technikai értékét. Olyannyira Rippon specialitásává vált ez a kivitelezés, hogy el is nevezték róla rippon-lutznak.
A flip kialakulásának történetét homály fedi. Annyi biztos, hogy a lutz kapcsán született meg ennek az ugrásnak az alapötlete, így akárcsak elődje, ez is 1913-ban jelent meg. Nevezték mapes-nak is, de valójában nem biztos, hogy az az amerikai Bruce Mapes találta ki. A flip igazán az 1930-as években lett népszerű ugrás.
Azt sem tudni, hogy az első triplát ki mutatta be versenyen. Valószínűleg edzésen már az 1950-es években ugrották, de versenyen csak az 1960-as években ugrották meg. 1961-ben az olimpiai bronzérmes kanadai Donald Jacksonnak állítólag sikerült az észak-amerikaiknak rendezett bajnokságon, de az is elképzelhető, hogy 1968-ig senkinek nem sikerült, ekkor az 1971-ben szintén észak-amerikai bajnokságot nyerő amerikai John Misha Petkevich tudta kivitelezni, edzésen.
A flip bal hátsó belső élről indított ugrás. Onnan ismerhető fel, hogy a versenyző a jobb lábával a salchowhoz hasonlóan látványosan előre löki magát, így szerezve lendületet. Ezután fél fordulatot tesz, és hátrafele kezdi meg az ugrást. A jobb lábát leszúrja, miközben a bal lábáról elugrik. A jobb hátsó külső élre érkezik.
Gyakran ugorják szóló ugrásként, de kombinációban is népszerű. Négyfordulatos változatát eddig egyedül a japán Daisuke Takahashi próbálta meg a 2010-es világbajnokságon, ám nem sikerült neki, elesett belőle. A nőknél triplát először az NDK-t képviselő, olimpiai-, négyszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok Katarina Witt ugrott. hibalehetőség a flipnél, hogy mint ahogy lutz helyett sokan flutzot ugranak, a flipből néhány esetben lip lesz. Ilyenkor a korcsolyázó nem a belső élről, hanem a külsőről ugrik, mint a lutznál. Ez viszont kisebb hiba, mint a lutz esetén, mert külső élről nehezebb elugrani.
A toe loop is Bruce Mapes nevéhez fűződik, ezúttal azonban biztos, hogy ő találta ki, méghozzá 1920-ban mutatta be először. Nem véletlen, hogy művészi görkorcsolyában a toe loopot máig mapesnak hívják.
Ezt nevezték korábban leszúrt rittbergernek, mert ez tulajdonképpen a rittberger leszúrt változata. Ugyan a két ugrás mechanizmusa igencsak különbözik, angolul is a rittbergert loop-nak hívják, a toe pedig a leszúrásra utal, innen ered, hogy a toe loop a leszúrt rittberger. Ez azonban megtévesztő elnevezés, és noha a kettő tényleg hasonló, alapvetően azért különböző ugrásokról beszélünk, ezért ma már nem hívják így, a magyar terminológia is átvette a toe loop megnevezést. A britek ‘cherry flip’-ként is szokták emlegetni, ami szintén megtévesztő lehet.
A jobb hátsó külső élről történik az elugrás, akárcsak a rittberger, de itt a bal láb leszúrása segíti a lendületvételt. Ahonnan elugrik a versenyző, ugyanoda érkezik: a jobb hátsó külső élre. Bár nem minden versenyzőnek ugyanaz a kedvenc ugrása, mégis a legtöbben ezt tanulják meg először, sokak számára ez a legkönnyebb ugrás.
Nem véletlen, hogy ezt ugrották először négyfordulatosan is. Elsőként az1986-os Európa-bajnokságon a szlovák olimpiai bronérmes és kétszeres Európa-bajnok Jozef Sabovcik próbálta meg, de nem fogadta el az ISU, mert a lengő lába leért a jégre. Két évvel később a kanadaiak négyszeres világbajnoka, Kurt Browning épp nálunk, Budapesten tudta bemutatni a világbajnokságon az első szabályos, négyfordulatos toe loopot. A nőknél az ötszörös Európa-bajnok francia Surya Bonaly többször is próbálkozott vele versenyen, de mindig leminősítették túlforgott tripla toe looppá.
Egyetlen egy dolgot kell még így az ugrások leírásának végén megjegyezni: a leírt irányok az ugrók legnagyobb részére igazak, de vannak néhányan, akik az óramutató járásával megegyezően ugranak. Az ő eseteükben természetesen a jobb és a bal megfordítva igaz. Például a toe loopnál: a bal hátsó külső élről ugrik el, és ugyanígy bal hátsó külsőre érkezik.
