Forma-1 / Motorsport

Michelisz: nemcsak a szezon, egy korszak is véget ért

Michelisz Norbert a honlapján értékelte az idei szezont. Írását változtatások nélkül közöljük.

Már a Szocsiban rendezett WTCR idényzáró előtt is arról írtam, hogy számításaim szerint az idény talán legnehezebb hétvégéje előtt áll a Hyundai. A várakozásom sajnos beigazolódott, ráadásul még az eső is rátett egy lapáttal a nehézségeinkre.

Az első szabadedzés még száraz pályán zajlott, aztán a második gyakorlásra megérkezett az eső, és onnantól végig vizes pályán mentünk. Ez két okból is baj volt. Az egyik, hogy ezzel a negyvenötperces, első szabadadzésen elvégzett munka az értelmét vesztette, ami egy új, számunkra ismeretlen pályán mindig gondot okoz. A másik pedig, hogy esőben korábban még teszten sem mentünk az Elantrával, így emiatt is hátrányból indultunk a riválisokhoz képest.

Kockáztatnunk kellett – nem jött be
Nehezen találtam a ritmust a második szabadedzésen a vizes aszfalton. Tudtam, hogy az időmérőre változtatnunk kell, de sajnos amivel a beállításokban próbálkoztunk, az nem jött be. A Q1-ből még sikerült továbbjutnom, viszont azt éreztem, hogy vezetői oldalról a maximumot nyújtottam, ennél többet nem tehetek, az autó mégsem elég gyors ahhoz, hogy a top 10-be kerüljek.

""
 

Ezért a Q2 előtt kockáztattunk, a versenymérnökömmel egyetértésben újra állítottunk az autón. Muszáj volt kipróbálni valami merészet, különben csak a csendes halálra vártunk volna. Ez sem jött be, a Q2-ben még inkább ingatag lett alattam a kocsi, nem tudtam javítani, tizenkettedik lettem.

De legalább megpróbáltuk. Az volt a baj, hogy nem látom, mit tehettünk volna többet. A Hyundaiból egyedül Vernay végzett előrébb nálam. Olcsó lenne arra fogni, hogy egyedül ő ismerte a pályát korábbról közülünk, mert valójában nagyon ügyes volt.

Koccanások és felkészülés a jövőre
Szomorú voltam, hogy így alakult, mert azzal, hogy mindkét futamon tízen kívülről kellett rajtolnom, eldőlt, hogy nem lesz esélyem dobogós helyezésekért küzdeni a szezonzárón. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy olyan futamokat szeretnék teljesíteni, amelyek végén büszkén szállhatok ki az autóból.

A rajtjaim mindkétszer jól sikerültek, az első versenyen feljöttem nyolcadiknak, de nem volt meg a tempóm, a körülüttem lévők gyorsabbak voltak nálam, így fokozatosan visszaestem és tizenkettedik lettem.

Ebben az is szerepet játszott, hogy a rajt után volt két koccanásom, egy Tassi Attikával, amiben a bal első kerék sérült, majd egy Girolamival, amiben az autó bal hátulja kapott ütést. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy kicsit elferdüljön a kormány, és az autó másképp viselkedjen.

""

A második futamon már az volt a fő célom, hogy a jövőért dolgozzak, hiszen nagy tétje már nem volt számunkra a versenynek. Információkat, adatokat gyűjtöttem, hogy a következő évadban már esős körülmények között is legyen erős alapunk, amire építkezhetünk. Többen kiestek előlem, így értem célba a nyolcadik helyen végül.

Ösztönből kerültem el a nagy bajt
A hétvége legizgalmasabb pillanata számomra Esteban Guerrieri balesete volt. A nyújtott hármas kanyarban csatáztam a külső íven, és amikor a kanyar kijáratához értünk, akkor láttam, hogy előttem Guerrieri autója pörög a pályán. Nagyon veszélyes helyzet volt, rendkívül rossz szögben állt az autója. Egyből az villant be, hogy el kell kerülnöm az ütközést, különben komoly személyi sérülés lehet a vége.

Döntenem kellett, hogy merre meneküljek. Azt láttam a biztosabbnak, ha Guerrieri autója és a fal között csúszok át, épp annyi hely volt, hogy ez sikerülhetett. Ha a másik oldalról próbáltam volna kikerülni, nagyobb veszélye lett volna annak, hogy nem sikerül, és belé rohanok.

Ilyenkor nincs sok idő mérlegelni, a másodperc töredéke alatt kell dönteni. Pontosan úgy, mint egy közúti balesetnél. Aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, ilyenkor ösztönösen próbálja elkerülni a bajt az ember. Persze szerencse is kellett hozzá, hogy sikerült.

Hiányozni fog csapattársként és emberként is
Szocsiban számomra nemcsak a 2021-es szezon ért véget, hanem egy korszak is lezárult a pályafutásomban. Elköszöntünk Gabriele Tarquinitől, aki az idény végével visszavonult. Ha röviden akarnám megfogalmazni, mit jelentett ő nekem, csak annyit mondanék, hogy ha megválaszthatnám, hogy ki legyen jövőre a csapattársam, őt mondanám. Azt hiszem, ez mindent elmond.

Azért kicsit bővebben is mesélek róla. A WTCC-s pályafutásom elején, amikor még más-más csapatban versenyeztünk, sokszor találtuk meg egymást a pályán, többször ütköztünk és veszekedtünk is. Nagyon büszke vagyok arra, ahogyan a kapcsolatunk fejlődött az évek alatt, és most már úgy érzem, a barátomként tekinthetek rá.

""

Észrevettem magamon, hogy sokszor bezárkózom. Nehezen engedek igazán közel magamhoz új embereket, ritkán kötök új barátságokat. A versenyhétvégéken muszáj erőt vennem magamon, ott jóban kell lenni sokakkal, mert úgy lehet információhoz jutni, ami a kritikus helyzetekben döntő lehet. Tarquinit azonban képes voltam valóban közel engedni magamhoz.

Ehhez az is kellett, hogy főleg, amikor a Hyundainál lettünk csapattársak, az első pillanattól kölcsönös tisztelet volt köztünk. Úgy gondolom, az ő oldaláról is sokat fejlődött a kapcsolatunk az évek alatt. Nagyon hiányozni fog, mint csapattárs, mint rivális és mint ember is a bokszutcából.

Én viszont még nem készülök sehova, Szocsiban úgy szálltam ki az autóból, hogy jöhet a következő verseny. Menjünk és csináljuk tovább! Már várom a következő évet…

Forrás és képek: michelisz.hu