"Megmérem a véroxigénszintemet – végre! Egész rendes értékeket kapok."

 

 

Mai napunkat két itt töltött éjszaka keretezi: nincs kapkodás. Van időnk, sőt: idő – ez az, ami kell nekünk! Csakis ez számít, hogy itt legyünk annyi ideig, amíg csak kell! Gondolataimban berendezkedem az előttünk álló órákra. Lassan telnek a percek. Nincs más dolgunk, csakis a várakozás: a vérünk átalakul. Ezt akarjuk.

Mi a terv? – kérdezzük néha egymástól. Dávid méréseket végez és akkurátusan jegyzetel mutatós kis naplójába. Véroxigénszint, pulzusszám: a szorgalmasan rögzített számokból beszédes tendencia mutatható ki. Az értékek alapján normálisak vagyunk – nagyokat pislogva nézünk egymásra és egy szót sem szólunk. (Jobb kételkedni ebben, valljuk csak be!) Néha csend uralja a sátornyi életteret, néha halk szavak, olykor hangos krákogás és köhögés, erőltetett sóhajtozás. Mi a terv? Hóolvasztás, ámbár ebből az adagból hamarosan kifogyunk. Sistereg a főző. A sátor előterének völgyfelöli oldala a semmibe vész. Hasra fordulok és úgy markolok bele a sárga zsákba: az utolsó daraszem is az olvasztótégelybe kerül. Zöld tea változatait túrkálom az apró kis tokban: mentát választok. Hamarosan kész a mézzel édesített, forró tea. Felváltva szürcsöljük az éltető nedüt.

 

 

Délután van. Mi a terv? Hát, ki kellene mennem. Dávid már túl van az elkerülhetetlenen. A tábor jellegét tekintve (különös tekintettel a lejtő dőlésszögére) komoly mutatványnak számít szükségleteink elvégzése. Egy dolog a kacsát kiönteni a sátorponyva másik oldalára, na de ha nagyobb dolgunk akad, akkor bizony oda kell figyelnünk, mit hogyan fogunk csinálni! Elkezdek felöltözni. Nem viszem túlzásba, a „cicanadrág” és pehelykabát kombinációja elég lesz.

 

Óvatos léptekkel jutok el a tábor széléhez – a sátrak teraszosan helyezkednek el, egymás alatti-feletti sorokban. Egy rögzített kötélbe kapaszkodva letipegek a legalsó sátorhoz, majd elengedem a kínai fonadványt: a megfelelő oldalon vagyok. Ez itt a toalett részleg, míg a tábor másik felén szokás havat gyűjteni a főzéshez. Megfontolt mozdulatokkal araszolgatok a havas-sziklás területen, egyrészt arra figyelve, hogy mire (és mibe ne) lépjek, másrészt pedig tudom, hogy nagyon kínos lenne az árnyékszékből kizuhanni – tekintetem egy-egy pillanatra a nem sokkal alattam véget érő lejtőre vetem. Végre leguggolok. Pont ekkor felerősödik a szél. Hátszél, persze! Annyira hideg, hogy háborogni kezdek. Csupasz hátsóval határozottan kellemetlen. Csak egynéhány perc telik el, de egyik legbecsesebb testrészem furcsán zsibbadni kezd. Szinte fáj. Kesztyűs kezemmel védem a fagyos széltől. Hmmm, ennek a fele sem tréfa! Mire visszaérek a sátorhoz, megerőszakolom magam és az üres sárga tokot és a lapátot megragadva, néhány métert az ellenkező irányba megtéve, havat gyűjtök, hiszen ma még nem egyszer főznünk kell! Inni és inni, ez a legfontosabb! Vacogva visszabújok végre, majd Dávid felé fordulva aggodalmam fejezem ki: „Figyelj már, kis híján lefagyott a tököm!”. Izgatottan újságolom a riasztó helyzetet.

 

 

 

Mi a terv? Csak a szokásos. Havat olvasztunk és teát főzünk, szárított marhahúst és kétszersültet rágcsálunk, torokcukorkát szopogatunk, forgolódunk, beszélgetünk. Beesteledik. Hálózsákom mélyén finom meleg van. Köszönöm, minden porcikám tökéletes állapotnak örvend! Ilyen ez: egyszer fent, egyszer lent. Szó szerint: még egy éjszaka 6700 méteren és irány az alaptábor."

(Szilárd)