Magyar sportdiplomácia, hol vagy?! – Olimpiai Hatkarika

Visszatérő téma a magyar sportdiplomácia gyengesége, és annak szerepe a különbőző sportágakban. Az elmúlt hetek eseményei kapcsán ismét felmerült bennünk a gyanú, hogy valami nagyon nincs rendben a házunk táján, ez pedig minden, csak nem bíztató 178 nappal a londoni olimpiai játékok kezdete előtt…

Többször visszatérő probléma, hogy azokban a sportágakban, amit látványosan el lehet csalni, azt ellenünk általában el is csalják – vagy legalábbis nem nekünk kedveznek. Jó példa erre a ritmikus gimnasztikázó Vass Dóra esete a mostani, londoni olimpiai kvótaszerző versenyen. A magyar lány reális eséllyel indult a kvótáért, ám furcsamód a "semmiből" előkerült egy ciprusi versenyzőnő, aki hirtelen – szokott átlagához képest – másfél ponttal kapott többet, mint korábban… Ez olyannyira megkeverte a kártáykat, hogy Vass végül lemaradt a kvótát érő helyekről. Sinkó Anikó szövetségi kapitány csak annyit mondott a verseny után, hogy "régen a világbajnokság első 20 helyezettje indulhatott az olimpián, tavaly Franciaországban a vb-n Dorka ugyebár 20. lett. Most is megcsinálta a gyakorlatait, de pontszámai elmaradtak a vb-pontszámoktól." Lenne egy tippünk miért…

(Ritmikus gimnasztikában egyébként (írd és mond) összesen húsz versenyző lehet ott az ötkarikás játékokon, országonként maximálisan két versenyzővel – nyolc helyet tehát rögtön kihúzhatunk, hiszen Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország és Bulgária két versenyzője gyakorlatilag alapból garantált volt. Tizenkét helyre pályázott tehát sok-sok ország, és – mily meglepő, – nekünk nem jutott hely…)

Említhetnénk a a férfi kézilabda Európa-bajnokságot is, ahol a meccsek igen jelentős hányadában nem nekünk kedveztek sem a támadófaultok, sem a kiállítási arányok, meg úgy általában semmi sem, ami a bíráskodással kapcsolatos. Idevehetjük akár a kardvívást (Nemcsik Zsolték odákat tudnának mesélni főleg az olaszok elleni meccseken tapasztaltakról), a birkózást (ahol néha az az ember érzése, egy-két ország versenyzőjét csak akkor lehet legyőzni, ha kidobod a csarnokból), a judót (emlékezzünk csak vissza, Hadfi Dániel hogy esett ki Pekingben az olimpián), de akár az amatőr ökölvívást is. Bizony ezekben a sportágakban igazán nagy sikerélményben nem volt részünk az utóbbi időben.

Nem véletlenül hagytuk a végére az elmúlt száz év egyik legsikeresebb magyar sportágát, a vízilabdát. Sok-sok Európa-bajnokság, Világliga, egyéb nemzetközi tornák rendezőjeként, kilencszeres (!) olimpiai bajnok nemzetként bizony nem szoktuk azt sokszor hallani, hogy "milyen jó bíráskodásunk volt" (kivéve persze ha Tulga elvtárs fújja a meccseinket, akinek cserébe elég valószínű, hogy van már egy telke a Balaton partján). És ez nem csak a válogatottra, hanem klubcsapatainkra is vonatkozik. Elég ha visszagondolunk a Vasas néhány évvel ezelőtti, Pro Recco elleni hazai találkozójára, melyen nem tapsból, hanem füttyszóból és bírókat gyalázó rigmusokból volt a legtöbb.Vagy még közelebbi példa a tavalyi, szerbek elleni vb-elődöntő, annak is leginkább a vége, vagy ha igazán friss példát szeretnénk, akkor elég csak a női válogatott mostani Eb-elődöntőjében és bronzmeccsén tapasztaltakra visszaemlékezni…

Felmerül a kérdés, hogy örökösen csak sírunk, és így próbálunk kibúvót keresni a rossz eredmények okozta felelősségvállalás elől, vagy tényleg "pikkelnek ránk" minden sportágban? Tényleg ennyire működik más országok lobbija, a miénk pedig ennyire nem? Szerintetek befolyásolják kívülről az eredményeket, vagy az élsport mentes az ilyen külső körülményektől? Ti hisztek a "tiszta sportban"? Vagy inkább úgy gondoljátok, hogy van sportdiplomáciai nyomás, hogy éppen mikor hol kinek kell nyernie – mi pedig ebben nem éppen járunk az élen?! Ha pedig van ilyen jellegű "elnyomás", ebben mekkora szerepe van a Magyar Olimpiai Bizottságnak, illetve mennyi felelőssége van a sportági szakszövetségeknek? Ki a hibás? Van egyáltalán hibás?

Belegondultunk abba, hogy hol is van a magyar sportvezetés a a világban? Schmitt Pál személyében sokáig meghatározó MOB-elnökünk volt, akinek a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban (NOB) is volt tekintélye – nem véletlen, hogy egy alkalommal indult a NOB-elnökválasztáson is. Más kérdés, hogy ezen hivatását szép lassan politikai ambíciói mögé szorította, így mostanra egy plágiumgyanúba keveredett köztársasági elnök lett belőle.

Utódja, Borkai Zsolt lett, aki ugyan szintén olmpiai bajnok és elismert sportoló volt, ám ő nem csak országgyűlési képviselő, hanem még Győr polgármestere is – felmerül a kérdés, mennyi ideje marad a MOB-ra… Aján Tamás ősidők óta a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elnöke, emellett NOB-tag, de ő ennél többre nem is vágyik. Vízilabdában bár a medencében erősek vagyunk, a Nemzetközi Szövetség (FINA) vezetéséhez közünk nincs – csak az itthon kétes megítélésű, az Európai Szövetségben (LEN) alelnöki tisztséget betöltő Gyárfás Tamás tagja a Bureau-nak, ám a vízilabdás részlegben nem vagyunk érdekeltek… Fölösleges lenne végigsorolni az összes sportágat, mert nagyjából mindenhol ugyanez a helyzet – ezzel szemben érdekes kontaszt lenne megnézni, hogy milyen országokból kerülnek ki a vezetők (csak ha a legnépszerűbb sz9vetséget, a FIFA-t nézzük, ahol a futballnagyhatalomnak nem nevezhető Svájc adja az elnököt, az is bőven elég…). De hol vagyunk mi?!?

Erre a kérdésre szeretnénk választ kapni.

Erős a gyanúnk, hogy sose fogunk….