"Ma éjjel elkezdődik"

Klein Dávid és Suhajda Szilárd számára eljött az idő

 

A csúcsmászás kezdetét vette.

Szilárd és Dávid ma hajnalban elindultak felfelé, hogy táborról táborra haladva elérjék a K2 8611 méteres csúcsát.

 

 

"Ma éjjel elkezdődik.

 

Ahogy Kurt Diemberger is írta – a K2 nem mindennapi hegy. Harmadik éve vagyok itt. Utoljára 2016-ban, Dáviddal próbálkoztunk A hegyek Hegyén! Boldog vagyok, hogy újra együtt vagyunk itt! Nem hasonlítható egyik másik csúcshoz sem. Chogori. Minden nap ámulatba ejtesz. A Feleségemmel érzek így…

 

Ami most mégis más, az a lényünk semmibe vesző jelentéktelen mivolta. Egy ekkora hegyre felnézve az ember nem csupán érzelmessé válik és felkavarodik, de össze is roppan. A bátor kalandor azt gondolhatná, hogy na most aztán valami igazán nagyot alkot, csak mert önként arra vállalkozott, hogy próbára tegye magát ott, ahol semmi keresnivalója nincsen! Dehogyis – akiből ez a közelség nem váltja ki a legmélyebb alázatot, az tökéletesen eltévedt! Tudatzavarban szenved. Semmi nagyság nincs ebben…

 

Ha egy ekkora hegyre felnézünk, nem maradnak kérdések. Ha a vágy ennyire erős, mint bennünk, akkor nincs kétely. Egyedül öröm és félelem – csakis az maradhat. Nem lehet elkerülni ezt a fogalmat, hiszen alighanem félelem az, amikor az ember jelentéktelennek érzi magát. Egy ekkora hegyre felpillantva az ember apró ponttá válik. Semmik vagyunk. Szélben tovaszálló hópihék.

 

Klein Dávid és Suhajda Szilárd megpróbálja a csúcsra vinni a magyar zászlót.

 

Had legyek földhözragadtabb: még soha nem voltunk ennyire közel ennek a gyönyörű hegynek a csúcsához! Ez az expedíció, az első pillanattól kezdve – onnantól, hogy annak idején kimondtuk, hogy visszatérünk ide – tökéletes volt. A felkészülési időszak, a háttércsapatunk szíve és lelke, minden energiája, az expedíciót támogató partnereink hite és segítőkészsége – szerencsések vagyunk! Az utazás kezdete, az akklimatizáció, az alaptábor, a körülmények és a mászás – megintcsak azt mondom, nem csupán minden a tervek szerint alakult eddig, de bizony kiváltságosnak érzem magam: ezek az élmények, ezek a találkozások; és akkor még nem is beszéltem Rólatok, akik követik a történetünket! Mennyi pozitív energia! Mennyi hit és emberség! Tudnotok kell, hogy hálásak vagyunk minden lelkesítő szóért!

 

Az alaptáborban lévő mászók jelentős része hazavonult az elmúlt napokban. Nem feltétlenül könnyű az ittmaradók helyzete: úgy kell optimistának és motiváltnak maradnunk, hogy közben mindenki arról beszél, hogy a K2 csúcsának elérése egy lehetetlen küldetés idén. Úgy kell felkelnünk és nyugovóra térnünk, hogy közben sötét árnyak suttogják a füledbe: úgysem sikerülhet! Persze nyilván könnyebb úgy elhagyni a terepet, úgy feladni, ha azt magyarázzuk be magunknak, hogy ez úgysem lehetséges. Nincs is ezzel semmi baj, azt hiszem. Valószínűleg tényleg könnyebb így nekik.

 

 

Valamit viszont bevallok: olykor elmosolyodom, amikor sokan azt írjátok, a „a hegy szelleme velünk van”. Ez nagyon kedves. Az is nyilvánvaló, hogy számunkra meghatározó lelki élmény is a hegymászás (különösen az expedíciózás), nem csupán számokban mérhető sportteljesítmény. Ugyanakkor nem árulok el titkot azzal, hogy odafent mozogva, hegymászóként sokkal inkább realisztikusabban igyekszem felfogni a világot. Lehet, hogy szinte eksztatikus a mászás, lehet, hogy olyan, mintha egy álomban lennénk (különösen nagy magasságban), de meg kell látni azt a felénk zuhanó követ, meg kell hallani, ha valahol a fejünk fölött leszakad egy hólejtő, észre kell venni, ha a stand pontjai kiolvadtak a tűző napfényben, látni kell, ha a főzésre szánt hó mégsem makulátlanul tiszta! Most mégis azt mondom, IGAZATOK VAN! Bármikor is ereszkedtem lefelé az elmúlt hetekben és fölfelé tekintve a hegyet kémleltem, én is ezt éreztem: talán most csakugyan velünk van a hegy.

 

 

A következő napok mindent eldöntenek. Nehéz leírni ezt az állapotot. Nem tudom, az űrhajósok hogy érezhetnek kilövés előtt, de így látom most magunkat is: Dávid és én – és persze mászók egy maroknyi csoportja – mintha a Holdra tartanánk. Nem tudhatom, mi fog történni. Azt sem, hogy valójában mit várok, mit fogok kapni mindettől: hiszen ha a teljességről akarnék beszélni, akkor a Feleségem és a Kisfiam emlegetném. Remélem, hozok Nektek is valamit odefentről!

Itt vagyunk a messzeségben. Vár minket a magasság. Megteszünk mindent – és aztán, mint az űrhajósok, várjuk a földetérést. Még egyszer elszakadunk, hogy aztán hazatérhessünk. Mert lehet, hogy itthon érezzük magunkat a Karakorumban is, de az ember ott van otthon, ahol szeretik.

A K2 csak áll a szélben és vár, megingathatatlanul. Nem érez. Nem tehet semmiről. Nincs kérdés. Nincs válasz. Még soha nem voltunk ilyen közel…"

(Szilárd)