Legyőzhetetlennek tűnik a címvédő spanyol armada – Csapatportré

Ha egy csapat címvédő egy világversenyen, akkor automatikusan az esélyesek között szokták emlegetni. Ha ugyanez a csapat világbajnok is, pláne igaz a megállapítás. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az együttes Európa két legjobb klubcsapatára épül, akkor… De talán nem is kell tovább ragozni.

A spanyol labdarúgó válogatott sokáig igazi "lúzer" csapatnak volt elkönyvelve, hiszen hiába volt mindig remek válogatottjuk, benne sok kiemelkedő képességű labdarúgóval, 2008-ig összesen egy, hazai pályán, két győztes meccsel elért Eb-címet jegyezhettek fel 1964-ben a krónikások. 

Utánpótlás-szinten is rengeteg siker érte az országot, melynek futballját – és válogatottját – hosszú idők óta határozza meg a Barcelona és a Real Madrid. Az 1950-es években sok siker még nem termett az ibériaiaknak, majd a ’64-es Eb-győzelem után alapos visszaesés következett: 1966 és 1978 között ki sem jutott a világversenyekre a spanyol alakulat. A ’78-as vb óta viszont csak egyszer, az 1992-es, svédországi Eb-ről hiányzott az "armada".

Azt azonban nem lehet mondani, hogy a ’80-as, ’90-es évek hatalmas sikertörténet lett volna. Az 1982-es, hazai vb-n alig jutottak tovább a csoportból, és bár az 1984-es Eb-t ezüsttel zárták (a döntőben a házigazda franciáktól kikapva), utána vagy a csoportkört sem élték túl, vagy legkésőbb a negyeddöntőben elvéreztek.

Sorra váltották egymást a kispadon a szövetségi kapitányok, ám senkinek nem sikerült az áttörés. Miguel Munoz, Luiz Suárez Miramontes, Vicente Miera, Javier Clemente, José Antonio Camacho, Inaki Saez mind-mind csak sikertelenségre vitték a csapattal. Hiába kvalifikáltak szinte minden világversenyre remek eredménnyel a spanyolok, ott soha nem jött ki nekik a lépés. A legemlékezetesebb talán a 2002-es világbajnoki búcsú, amikor két gólt sem adtak meg az európaiaknak a házigazda, az előző körben már az olaszokat is vitatott körülmények között kiejtő Dél-Koreával szemben.

A 2004-es Eb-leégés után érkezett a kispadra Luis Aragones, aki – miután a 2006-os vb-n belátta, csapata nem tudja felvenni a versenyt az erőfocival – lefektette a később sikert sikerre halmozó csapat alapjait. A "tiki-taka" névre hallgató, Barcelona által is megcsodált, sok rövid passzra épülő játék a 2008-as kontinenstornára ért be, amikor is a spanyolok megnyerték az Eb-t.

Az egy évvel későbbi Konföderációs Kupán, az elődöntőben vesztették el 35 meccses veretlenségüket, amikor az Egyesült Államok legyőzte őket Dél-Afrikában. Ez sem törte meg a spanyol csapatot, mely favoritként érkezett a 2010-es vb-re – és amelyet kivételesen favoritként meg is nyertek. A Xavi-Iniesta tengely a középpályán halálos fegyvernek bizonyult, szinte egyik csapat sem tudta felvnni a kesztyűt a spanyolokkal (elég, ha a németekre gondolunk, akik az elődöntőig ellenállhatatlanul meneteltek, ott azonban labdába se rúgtak ellenük). Egyedül a fináléban a hollandok kőkemény játéka okozott némi fejtörést a csapatnak, azonban végül a finálét is megnyerte az együttes. Még úgy is, hogy ekkor már Vicente del Bosque volt a kapitány.

A spanyolok most is esélyesek, a csoportkörben nem is kaptak igazán nehéz ellenfeleket, hiszen az olaszok mellett a horvátok és az írek kaptak besorolást melléjük.