Így készültem ki attól, hogy újra Finnország a síugrás királya

Amit megígérek, azt be kell tartanom.Pár napja ugyanis azt írtam, amikor a Négysáncverseny kapcsán a csodálatos síugráshoz köthető élményeimről elmélkedtem (mert már nem is egyszer megnyertem magyarként az ikonikus viadalt), hogy abban a pillanatban, amikor a romokban heverő finnek csak egy normális kísérletet is bemutatnak önmagukhoz képest, elmagyarázom, miért ők a legjobbak újra. 

 

Íme, a magyarázat: csak!

 

Szóval az van, hogy az egykor legyőzhetetlen Finnország kettő, azaz kettő darab versenyzőt tudott elküldeni a tegnapi, Oberstdorfban megrendezett első állomás kvalifikációjára. Annak ellenére, hogy nagyjából a kezdetektől fogva 10 évvel ezelőttig az volt a kérdés minden verseny előtt, hogy mondjuk „4 vagy 6 finn áll-e majd a dobogón”.

 

A kvalifikációnak egyébként az a lényege, hogy az első ötven jut be a versenyre úgy, hogy a világkupában az első tíz helyen lévő versenyző automatikusan résztvevő lesz.

 

Az izgulás, remegés, izzadás, fulladás, szívritmuszavar és szédülés eleve ott kezdődött, hogy nekem nincsen tévém, mert ugyanolyan lejért, fundamentalista találmánynak tartom, mint azt, amikor valaki az okos telóját még mindig hagyományos hívásra használja, amikor sokkal nagyobb poén rövid videókat küldeni a Messengeren vagy a Viberen, a chatelésről nem is beszélve, mert ezekre szabadon, amikor akarunk, reagálhatunk.

 

Tehát a laptopon ment a stream, a telón meg a nemzetközi szövetség online frissülő tabellája, egy harmadik eszközről meg bömbölt a Korai Öröm!

 

Derék finnjeim közül elsőként a szinte ismeretlen Antti Aalto próbálkozott. Nem volt rossz a kísérlete, de még mindig hiányzott egy pici az extázishoz. Hivatalosan a 68 leugrott versenyzőből a 62. helyen zárt, a távolságra és az ugrása stílusára kapott összpontszáma 102.7 lett, míg a kvalit nyerő Daniel Andre Tande végül 157.5-tel zárt. Aalto ugrásakor már egyből tudtam, mi volt a baj: direkt hátszélben engedték le (ez lenyomja a versenyzőket a repülés közben, ami nem jó), és szánt szándékkal rútul lepontozták. Mivel 10 éve minimum minden versenyen átélem ezt a finnjeimmel, egyáltalán nem lepődtem meg rajta, de azért a síugrás (és az országúti kerékpárversenyek) alatt rezge lelkemet eléggé szanaszét marta, már megint.

 

 

De nem volt idő keseregni, még egy karalábét idegből megpucolni, mert tudtam, hogy hamarosan következik a könnyen leírható és kiejthető nevű Jarkko Maeaettae (képünkön), aki nem is okozott csalódást. Akkorát, és olyan szépet ugrott, hogy abban a pillanatban tudtam: ezt a kvalifikációt, a holnapi versenyt és a négysánc utolsó három állomását is ő nyeri majd meg.

 

Janne Ahonent, a legendámat viszont nagyon hiányoltam. A csúcson hagyta abba, majd visszatért, mert rájött, hogy beteg és nem tud meglenni a síugrás nélkül, majd ezt eljátszotta még, azóta meg egy normálisat nem ugrott régi önmagához képest.

 

Szerintem egyébként az utolsó kísérletére készül. Mert a világbajnokságot szülővárosában, Lahtiban rendezik majd meg. Ahonent egyébként a síugrás Michael Scumacherének nevezik, igaz, az olimpiai arany nem jött össze, de a síugrásban a négysánc a legfontosabb, azt pedig egyedüliként ötször behúzta, hehehe…

 

Szóval Lahti.

 

Finnországban tornaórákon is tanítják a gyerekeknek a síugrást és ez halál komoly. Csak éppen a technikai- és a tudományos újításokkal nem foglalkoztak (mint a mi kis magyar focink Albert Flóriék után, Dárdai Pál szövetségi kapitányi kinevezéséig), pedig mindent finn szakemberek találtak ki, minden válogatottnak finn edzője volt, de a döntéshozóikat ez nem érdekelte, mert ugye eleve jobban tudnak mindenkinél, mindent. Ismerős valahonnan ez a mentalitás?

 

Szóval átvették az osztrákok a norvégok a németek, a szlovének és Simon Amman a cipőket, ruhákat, edzésmódszereket érintő újdonságokat, a finnek meg szépen a leggyengébbek lettek.

 

 

Pedig amikor az alig 14 éves Janne Ahonent felengedték Lahtiban a legnagyobb sáncra életében először (a focipálya stadionjába ugranak be a versenyzők, nyáron az érkező zónában strand is szokott üzemelni), 100 méterig repült és az edzőknek leesett az álluk. Ilyen idősen ugyanis még leugrani sem mernek onnan a versenyzők. Gyorsan visszaküldték, és nem hivatalosan 127.5 méterre javította a sáncrekordot. 14 évesen! Majd pár évvel később mindenkinél jobb lett.

 

Szóval Lahtiban lesz majd a vb, így Janne arra készül. Gőzerővel. Megérdemelné, hogy legalább a kvaliban 110 és 115 méter közé repüljön, amivel legalább a legjobb 50 közé bekerülhetne, azaz, indulhatna a versenyen.

 

És akkor újra elmagyaráznám az egész világnak, hogy már megint Janne Ahonen a legjobb síugró!

 

De előtte még bevallom: Jarkko Maeaettae (hivatalosan!) a 46. helyen jutott be a holnapi versenyre, ki lehet számolni, mennyi esélye lesz majd továbbjutni a második sorozatra, a legjobb 30 közé.

 

Nekem 101% jött ki.

 

Remélem, nektek is!