Így és ezért szurkoltam háttal ülve a kézilabda-válogatottnak

Akik ismernek személyesen, három dolgot mindenképpen tudnak rólam. Azt, hogy elviselhetetlen vagyok, meg azt, hogy szerelmes vagyok a síugrásba és az országúti kerékpározásba. Viszont már 10 évesen felfogtam, hogy ez az a két sportág, amelyben mi, magyarok, aztán tényleg soha nem leszünk ott a legjobbak között. Ezért az úszás és a birkózás után elmentem focizni, majd úgy alakult az életem, hogy a labdarúgásban dolgozom azóta is. 

 

Imádom a magyar focit minden bajával együtt, és életem álma volt, hogy 86 után (akkor 8 éves voltam), ismét nemzetközi porondon láthassam a magyar válogatottat. Megfogadtam, ha kijutunk bármelyik eseményre, ott leszek, és végig csak szurkolni fogok (idővel úgy változott az álmom, hogy munka mellett), hogy én is hozzásegítsem a fiúkat a világbajnokság vagy az Eb megnyeréséhez.

 

 

Aztán nyáron nem tudtam megvalósítani az álmaimat, mert amikor parádéztunk Franciaországban otthon álldogáltam hetekig. Nem direkt választottam azt, hogy legyenek földbe gyökerezve a lábaim, hanem azért tettem így, mert nem volt más választásom. A jobb vállam (az ügyesebbik kezemről írok) ugyanis két helyen is el volt törve, és akinek már volt csak hasonló, nem is ilyen súlyos, csak tényleg hasonló sérülése, az pontosan tisztában van azzal, hogy ezzel sem feküdni, sem ülni nem lehet, aludni meg kábé pláne nem. Csak állni, meg két-három lépéseket megtenni. A másik kézzel sem lehet emelni, mert semmit nem bír el. 

 

Szóval álltam otthon egy hónapon át (a gyógyulási folyamat egyébként még mindig nem ért a végére, de ez majd a gondolatmenet legvégén lesz fontos…) úgy, hogy a konyhai mellvéden volt a gépem és egy kézzel, az ügyetlenebbikkel pötyögtem be a betűket. Jó izgalmas volt három szót 1 perc alatt letudni, meg fogmosás közben kinyomni a szemeim, meg hasonlók… De nem is ezek voltak a legnagyobb gondjaim, hanem az, hogy nem lehettem ott Franciaországban, vagy legalább Budapest utcáin az ünneplésekkor (a portugálok ellen ott voltam egy fesztivál előtti kivetítőnél, de mivel mindenki a szokásos vállveregetéssel üdvözölt, ezért inkább leléptem) és ezt azóta nem dolgoztam fel.

 

Éppen ezért néztem ki magamnak a világbajnokságon szereplő férfi kézlabda-válogatottat pár nappal ezelőtt, hogy akkor az ő segítségükkel élem át a csodát. És ráadásul kitaláltam egy kísérletet is, amibe a kollégáimat is bevontam. Az lett az ötlet, hogy péntek este csapatösszevonáson veszünk részt egy óbudai kocsmában (még nem mindenki került elő vagy adott legalább életjelet magáról, így higgye el mindenki, jó kis buli volt), de tényleg a meccs és legfőképpen annak a hatása miatt volt az egészet. Át akartam élni végre én is azt a legjobb barátaim társaságában, ahogy ismeretlen magyarok, politikai, társadalmi és vallási különbségektől mentesen egy emberként szurkolnak az egyik válogatottunknak. Ezért direkt háttal ültem a kivetítőnek, többiek végig poénkodtak vagy jeleztek, hogy mikor kell megfordulnom, pedig a szemben lévő ablakból mindent láttam, igaz fordítva, de a lényeg megvolt, miközben figyeltem az embereket. A meccs volt az egyetlen, amely alatt a különböző asztaltársaságok együtt lélegeztek, együtt izgultak, együtt örültek vagy együtt káromkodtak. 

 

És bár kikaptunk a németektől, átélhettem és megkaptam azt, amire vágytam. Végre úgy lehettem magyarok között, hogy senkit nem érdekelt, ki honnan jött, hová megy, mit gondol a világról miben hisz és kire szavaz.

 

A sport, azon belül az egyik magyar válogatott, ismét képes volt arra, hogy eltörölje az előítéletet, amely tönkreteszi a világot. Reggel, ébredés után erre gondolva tudtam megcsinálni olyan, gyógytornász által előírt feladatot a vállammal, ami eddig nem ment.

 

Kész szerencse, hogy csak most jutott eszembe, hogy amint vége lett a magyar meccsnek, minden visszatért a régi kerékvágásba a kocsmában is…