Hollandia: Ahol a horror népünnepély

Tulipán, fapapucs, piroslámpás negyed, legális könnyűdrog, hasisos süti… A legtöbb embernek ezek jutnak először eszébe Hollandiáról. Pedig van olyan esemény az országban, ami ezeknél sokkal jobban erősíti a hollandokban a nemzeti érzést, és ez a sporthoz kapcsolódik. Méghozzá a gyorskorcsolyához. A hollandok bebizonyították, hogy ez is lehet izgalmas. Az Elfstedentochtot, ami 11 várost érint, 1909 óta rendezik meg azokban az években, mikor elég hideg az idő. Botrányok, balesetek, amputált végtagok, és 1963 pokla. Ez a Tizenegy Város Körtúrája.

A versenyt szabad ég alatt, természetes vízen tartják, Frízföldön, Észak-Hollandiában. A közel 200 km-s útvonal tizenegy történelmi fríz várost köt össze, a versenyzők csatornákon, folyókon, tavakon korcsolyázva járják végig a távot. A verseny Leeuwardenből indul, érinti Sneeket, IJlst, Slotent, innen Stavorenbe mennek a versenyzők, majd Hindeloopenbe,  utána Workum, Bolsward és Harlingen következik, majd Franekeren és Dokkumon keresztül visszatér az út Leeuwardenbe. Csak akkor kerül megrendezésre, ha a jég legalább 15 cm vastag a pálya minden részén, és az időjárás előrejelzés szerint nem jön enyhülés, tehát nem fog vékonyodni. Mivel ez nem minden télen következik be, időnként több év is kimarad. A leghosszabb szünet 22 év volt, az utolsó versenyt pedig 1997-ben rendezték.

A verseny útvonala

A hollandok lelkesedését mutatja, hogy amint néhány egymást követő napon 0^oC alá megy a hőmérséklet, már kezdődnek a találgatások, hogy vajon engedélyezi-e a Tizenegy Fríz Város Szövetsége a verseny megrendezését. Minél több napig tart a fagy, annál magasabbra csap az ’Elfstedenkoorts’, vagyis a ’Tizenegy város-láz’, és ha bejelntik, hogy megtartják, az őrület a tetőfokára hág. Az érintett városokban mindenhol utcabálokkal ünnepelnek, A szállodák azonnal megtelnek, a verseny előestéjét pedig Leeuwarden éjjelének nevezik. Az egész város talpon van ilyenkor, az utcák megtelnek, a bulizós hangulat mindenkin eluralkodik. Ilyenkor még a mogorvának tartott frízek is sokkal nyitottabbak.

Az Elftedentochtot januárban vagy februárban rendezik általában. Ha a szövetség úgy találja, hogy a jég megfelelő vastagságú, legkésőbb 48 óra múlva megkezdődik a verseny. Csak az indulhat el, akinek rajtengedélye van, és tagja az egyesületnek. A verseny hajnali ötkor kezdődik, és éjfélig tart. A korcsolyázóknak a városokban felállított 11 állomáson pecséteket kell gyűjteni. Aki mindet megszerzi, és éjfélig célba ér, az megkapja a ’Tizenegy Város Keresztet’. Emellett az első 11 férfi, és az első 5 nő érmet is kap. A győzteseket megkoronázzák, és egy-egy kupával is díjazzák teljesítményüket. A férfi győztes a szövetség alapítójáról elnevezett Pim Mulier–trófeát is megkapja, ami egy nagy ezüsttál. A versenyt mindössze 15-ször sikerült megrendezni 1909-óta, ezek közül az 1963-as vált legendássá, ’63 poklaként emlegetik azóta is.

Efstedenkruisje

A század leghidegebb telének leghidegebb napján rendezték a versenyt, január 18-án. Hajnali 5 órakor, a verseny kezdetekor -18^oC-t mutattak a hőmérők. Ennek dacára óriási tömeg gyűlt össze a rajtnál, félő volt, hogy a jég megreped, és esetleg beszakad, mielőtt a versenyzők elindulhatnának, ezért a felügyelők arrébb terelték a közönséget. A rettenetes hideg mellett a jég állapota is nagy gondot okozott a korcsolyázóknak. Göcsörtös volt, itt-ott havas, helyenként teljesen járhatatlan. Ráadásul ekkor még a sportruházat annyira fejletlen volt, hogy a legjobb módszer a test melegen tartására az volt, ha a ruha alatt beborították a testüket újságpapírral. Nem véletlen, hogy a versenyzők kevesebb, mint 1%-a ért csak célba…közel 10.000-ből mindössze 69-en.

A verseny győztese Reinier Paping lett, 10:59 perc alatt teljesítette a távot, 22 percet adva a második helyezett Jan Uithamnak. Mikor Papingot már javában ünnepelte a tömeg, a legtöbben még a -10 fokos hidegben szenvedtek. Annyira kegyetlenek voltak a körülmények, hogy a verseny felében egyedül korcsolyázó Papingot nemzeti hőssé avatták

Reinier Paping

Sokan feladták a versenyt, voltak, akik fagyásos sérüléseket szenvedtek. Az utat nehéz volt már megtalálni a sötétben, ráadásul többen hóvakságot is kaptak, Anton Verhoeven emiatt nekiütközött egy hajónak is. Ez elég fájdalmas lehetett kb. 20 km/h-s sebességnél. A 31. helyezett Tinus Udding nagylábujja olyan mértékig lefagyott, hogy a verseny után, mikor kórházba vitték, a körme és a bőre egyben levált. Otthon őrizgette kiszárítva egy évig, majd a hindeloopeni korcsolyamúzeumnak ajándékozta, elrettentésül a szemlélők, versenyezni készülők számára. Egyébként lefagyott, amputált végtagok nem csak a ’63-as versenyen fordultak elő, Udding még aránylag jól járt, mert az évek során végül a bőre és a körme is visszanőtt, nem kellett levágni egyik ujját sem.

Nem véletlen, hogy erről a versenyről született könyv, amelyet épp Udding írt, valamint 2009-ben bemutatták a The Hell of  ’63 című filmet is, ami ugyan sokak szerint nem adja vissza a valódi érzést, amit az a verseny hozott.

A befutónál is drámai fordulatot vehettek volna az események. Sjirk Velstra volt a jégmester, úgy jelölte ki a célt, hogy minél sekélyebb legyen ott a víz, nehogy a tömeg alatt véletlen beszakadjon. Minden észérve ellenére azonban a felügyelők átrakatták vele a célvonalat olyan helyre, ahol hat láb mély víz volt a jég alatt. Az őrjöngő tömeg alatt repedezni kezdett a jég, mikor a hangulat Paping befutójával és a királyi család tagjainak érkezésével a tetőfokára hágott. A rendőrség utasítására végül mindenki biztonságban elhagyta a jeget, Paping és a királynő vezetésével.

Az esetből elég nagy botrány lett, több tárgyalás követte, a rendőrség és a felügyelők a szervezőkre próbálták hárítani a felelősséget, noha tisztán az ő hibájuk volt, hogy kötelezték Velstrát a célvonal áthelyezésére.

Reinier Paping célbaérése

A verseny népszerűségét nem csak az óriási tömeg és a szurkolási láz mutatja. 1940-ben a versenyt 3 hónappal a világháborúba való belépés előtt rendezték, mégsem a háború kérdései kerültek a címlapokra, az összes újság a verseny megrendezésével, a célba érőkkel, a győztesekkel foglalkozott. Ebben az évben ugyanis nem egy, hanem egyszerre öt nyertes akadt, öten összekapaszkodva csúsztak át a célvonalon. Hasonló eset volt a ’40-est megelőző versenyen, melyet 7 évvel korábban rendeztek, ’33-ban, de akkor csak ketten jöttek be egyszerre. Az 1940-es események miatt azonban hoztak egy új szabályt, amely tiltotta az ilyen összefogást.

Az Elfstedentocht versenyek egyik nagy vesztese az az Anton Verhoeven lehet, akiről a ’63-as verseny kapcsán már volt szó. Ő elsőként 1947-ben indult, majd a következő három versenynek esélyesként vágott neki. 1954-ben az élen állt, mikor áthalad azon a vonalon, ami azt jelzi, hogy 500m-re van a cél. Ekkor azonban azt hitte, hogy már a célban van, így kiszállt a versenyből. Mikor rájött hibájára, folytatta útját, de ez már csak az 5. helyre volt elég. ’54 után 2 évvel később tudták megint megrendezni, ’56-ban, ekkor pedig nem hirdettek győztest, mert figyelmen kívül hagyva az 1940-es szabályokat, ismét öten egyszerre értek célba, győztesnek érezve magukat. Ebben az ötös fogatban benne volt Verhoeven is. Nem diszkvalifikáltak senkit, de nem is nyert egyikük sem. Ezután a ’63 pokla volt a következő, ahol ismét az esélyesek közé sorolták, de Paping hamar otthagyta őt és a többi üldözőt, ráadásul ezután Verhoeven még nekiment annak a bizonyos hajónak is.

Az 1956-os befutó

Ez a korcsolyaverseny nem csak pozitív indulatokat válthat ki, 1997-ben néhányan, akik nem szimpatizálnak az Elfstedentochttal, alapítottak egy ellenszövetséget, és szabotálni próbálták a megrendezését. Egy szakaszon sót öntöttek a jégre, hogy ne tudjon megfelelően megvastagodni. Azonban ez nem okozott olyan nagy problémát, hiszen máskor is előfordult olyan, hogy a 200km-en voltak rosszul járható szakaszok. Ilyenkor a versenyzők kimentek a partra, és korcoslyával a lábukon elsétáltak a következő olyan részig, ahol már ismét korcsolyázható volt a jég. Erre külön kifejezésük is van: kulningnak nevezik, ami egy fríz eredetű szó.

A sok szünet miatt kerestek alternatív megoldást: 1974-től más országok tavain, folyóin tartanak versenyt. Ezeken kb. 6500 holland szokott részt venni, ezen kívül néhányszáz más nemzetiségű versenyző is csatlakozik. Az elsőt Lillehammerben rendezték, később évekig a finnországi Lahtiban tartották, de volt Kanadában és Lengyelországban is. 1989 óta minden évben az ausztriai Weissensee jegén próbálhatják ki magukat a versenyzők. Ennek az eseménynek külön szövetséget alapítottak, Alternative Elfstedentocht Weissensee néven. A tagsági díj 26,50 euró évente, az indulhat, aki ezt befizeti. Itt három kategóriát indítanak, rendeznek profi, gyors amatőr, és rekreációs versenyt is.

Alternatív verseny a Weissensee-n

Immár 15 éve nem került megrendezésre az igazi verseny, bár idén lázban égett egész Hollandia, mert ismét meg volt az esélye annak, hogy megtartják. Még nem született döntés, mikor már tele volt az összes szálloda a résztvevő városokban. Végül február 8-án vált biztossá, hogy nem lesz idén sem Elftedentocht, mert egy hosszú szakaszon nem volt megfelelő a jég vastagsága, és a szervezők úgy döntöttek, hogy a versenyzők biztonsága az elsődleges, így a már folyó előkészületek ellenére lefújták…