Exkluzív: szereti-e a focit a Rióban taroló magyar klub elnöke?

 

A magyar- és egyéb hazai, illetve nemzetközi sikerek már bele sem férnek a felsorolásba, pláne nem a fejlécbe. Így hát nyugodtan kijelenthetjük: ennyire sikeres egyesületnek az elnökének lenni több, mint sima felelősség. Főleg akkor, ha hozzátesszük, hogy 23 szakosztályból áll a klub, valamint arra is emlékeztetünk mindenkit, hogy Hosszú Katinka (3), Szilágyi Áron (képünkön az elnökkel) és Szász Emese révén az angyalföldi klub sportolói több aranyérmet szereztek a riói olimpián, mint a világ háromnegyede.

 

Markovits Lászlót, az egykori kiváló teniszezőt, akinek a felülmúlhatatlan édesapja a világ valaha volt egyik legjobb vízilabdázója, azóta ismerem, amióta először választották elnökké. Ez 2002 októberében történt, azóta nagyjából 4 és 5 évenként választják újra, és csak néhány örökké elégedetlen szurkolónak jut az eszébe az, hogy nem neki kellene irányítania Magyarország egyik legfontosabb klubját. 

Rengeteg vitám volt vele, sok dolgot láttam másképpen, mint ő, és fontos tudni azt is: a sportpályákon kívül még soha nem találkoztam vele, 10-nél többször nem beszéltünk egymással telefonon, és még egy kávét sem ittunk meg együtt soha.

 

Azt viszont pontosan tudom róla, hogy meghalna a Vasasért, bárkinek neki megy, ha a klubról van szó, és annyira, de annyira szereti, hogy szánt szándékkal soha nem ártana imádott egyesületének. 

 

Az előbb említett problémák ellenére viszont mindig, minden kérdésemre válaszolt, soha nem hazudott, soha nem csapott be, cserébe mindig elmondta a véleményét. Akár tetszett nekem, akár nem. Szóval jól elvagyunk 15 éve…

 

Viszont most sem vettem észre rajta, hogy ne lett volna őszinte.

 

Kétrészes interjúnk második felvonása következik, az első a erre a linkre kattintva érhető el.

Ha fizikai jelenlétről beszélünk, akkor egyértelműen a labdarúgás áll az első helyen, pedig bőven voltak sikeres éveink vízilabdában és röplabdában is. Ezért is esik kifejezetten rosszul, ha valaki azt állítja, nem szeretem a futballt. Meg merem kockáztatni, tizennégy éve tartó elnökségem alatt a legtöbb energiát, időt és pénzt a labdarúgásra fordítottam. Ha egy kezünkön kellene megszámolni, kik tették a legtöbbet azért, hogy ma ismét nemzetközi kupaszereplésről álmodozzunk, akkor abból a néhány emberből én sem maradhatok ki. Aki igazán ismer, az nagyon jól tudja ezt. 

 A fák nem nőnek az égig…

 

Már a szüleim kapcsolatában is láttam, mennyire fontos a megfelelő háttér, hogy édesapám sikeresen elláthassa a feladatát. A gólokat többnyire a támadó lövi, de ha nincs mögötte kapus vagy hátvédsor, akkor bizony nem sokat ér a sztárcsatár. A feleségem és a három gyerekem a mai napig biztos támaszt nyújt. Mint mindenhol, nálunk is vannak viták, hullámvölgyek, de az otthoni háttér nélkül nem tudnék eredményesen dolgozni.

Kilenc és tizenhat éves korom között Barcelonában éltem, az egyetem éveiben pedig a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapatát figyelhettem a közeli Santa Barbarából. Mindkettő teljesen más világ, a szórakoztatóipar legmagasabb szintjéről beszélünk. Nem is egyesületnek, inkább vállalatnak mondanám őket. 

Ez olyan kérdés, mint hogy lennék-e Roger Federer. Persze, belebújnék bőrébe, de maradjunk a realitásoknál: így is nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen magyar emberként Magyarországon adatott meg nekem, hogy a legnagyobb hazai klubok egyikét vezessem.

Hiszek a közvetlen kapcsolatban és kommunikációban, a megfelelő hangnemű érvelés vagy vita előre tud vinni. A Vasas jó közeg, és a klub neve kötelez: mindannyian különbözők, más a vérmérsékletűek vagyunk, de nincsenek szélsőségek vagy agresszió, senkinek nem kell félnie senkitől.