Elkerülik-e a lebőgést a többszörösen megtépázott oroszlánok? – Csapatportré

Örökké esélyesek, és soha nem nyernek semmit. Most nem számítanak esélyesnek, és nem is valószínű, hogy – épp ezért – pont most nyernének.

Az angol nemzeti válogatott, mint a futball őshazájának csapata, mindig különleges figyelmet váltott ki a labdarúgás szerelmeseiből. Az ország labdarúgó-válogatottja ennek ellenére egyetlen egy világbajnokicímet volt képes ezidáig nyerni, azt is még 1966-ban, a hazai rendezésű vb-n. Az Európa-bajnokságokon két elődöntő (1968, 1996) a legjobb teljesítménye a háromoroszlánosoknak.

Az angol válogatott a skóttal együtt a világ legrégebbi nemzeti csapatának vallhatja magát: első meccsüket 1870. március 5-én játszották a szomszédvár Skócia ellen, míg az első hivatalosnak minősített mérkőzésre 1872. november 30-án került sor szintén a skótok ellen – ez utóbbi 0-0-val zárult. Az angol nemzeti csapatnak két magyar vonatkozása is van: egyrészről az Aranycsapat volt az első együttes, amely nem szigetországi csapatként győzni tudott angol földön (a híres 1953-as 6-3, az évszázad meccse), ráadásul annak a mérkőzésnek a "visszavágóján" szenvedték el a háromoroszlánosok mindmáig a legsúlyosabb vereségüket – 1954. május 23., Magyarország – Anglia 7-1. Ez utóbbi meccsről az angol válogatott akkori játékosa, Syd Owen csak annyit mondott, "olyan volt, mintha egy másik bolygóról érkezett csapattal játszottunk volna."

Az első vb-n, amin részt vettek, az első csoportkörben elvéreztek, míg 1954-ben, második részvételük alkalmával a negyeddöntőig jutottak. Ekkoriban léptették elő főállású szövetségi kapitánnyá Walter Winterbottomot, akit a viszonylag sikertelenebb évek után a legendás Alf Ramsey követett a kispadon 1962 és 1974 között. A mindmáig a második legjobb győzelmi mutatóval rendelkező szövetségi kapitánnyal a kispadon (nála jobban csak a tavasszal lemondott Fabio Capello áll) az angolok 1966-ban, a hazai rendezésű világbajnokságon egy mindmáig emlékezetes meccsel, hosszabbítás után, 4-2-re győzték le az NSZK csapatát. Ezen a találkozón született a futballtörténelem mindmáig talán legvitatottabb gólja: a mesterhármast szerző Geoff Hurst második góljáról mindmáig nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy bent volt-e a labda vagy sem.

Ezt követően gyors hanyatlás következett az angol válogatottnál, 1970-ben a negyeddöntőig jutottak, az 1974-es és ’78-as vb-re meg egyenesen ki sem jutottak – előbbi Ramsey távozásához vezetett, már csak azért is, mert a közbülső Eb-kre (1972, 1976) sem sikerült kvalifikálni.

Az angolok az 1980-as Eb-n tértek vissza a nemzetközi labdarúgás vérkeringésébe, igaz, az Eb csoportköréből akkor sem sikerült továbbvergődni. Sir Bobby Robson 1982-es kinevezése után indultak el pozitív folyamatok a válogatott életében, és ugyan a ’84-es Eb-ről lemaradtak, az 1986-os vb negyeddöntőjében Maradona emlékezetes, félpályás szóló utáni, valamint "Isten kezével" szerzett góljával estek ki. Az 1990-es vb-n az elődöntőig jutottak, ahol a későbbi győztes NSZK csak tizenegyesekkel volt képes kiejteni Gary Lineckeréket.

A ’94-es vb-ről megint lemaradtak a háromoroszlánosok, hogy aztán az azóta eltelt időben tíz (!) szövetségi kapitánnyal a kispadon (addig összesen volt hét…) mindig kihulljanak a vb-k negyed- vagy nyolcaddöntőiben, illetve hogy az Eb-ken (az 1996-os elődöntőt leszámítva, amikor megint a németek és egy tizenegyespárbaj jelentették a végállomást) a csoportból se nagyon jussanak tovább.

Időközben a Premier League a világ legerősebb bajnoksága lett, így aztán az angol csapattal szemben az elvárások mindig kiemelkedően magasak voltak az elmúlt két évtizedben, aminek egyáltalán nem tudtak megfelelni. Más kérdés, hogy nem feltétlenül az angol játékosok miatt lett a PL a legjobb bajnokság…

A legutóbbi mélypontot az előző Eb-ről való lemaradás jelentette, akkor úgy tűnt, Fabio Capello személyében az FA végre megtalálta az ideális szövetségi kapitányt, ám a morózus olaszt három év alatt kicsinálta a szigetországi média. Utódja az a Roy Hodgson lett, akit nem tartanak különsebben nagy lángelmének, de mint azt Ashley Cole, a csapat védője a minap megfogalmazta, 1-0-kal is lehet Eb-t nyerni.

Hodgsont rengeteg kritika érte már az Eb-keret kialakításakor is, ráadásul azóta három kulcsember (Gareth Barry, Frank Lampard és Gary Cahill) is kidőlt sérülés miatt, ráadásul a keretben nem találunk olyan neveket, mint Micah Richards, Rio Ferdinand, Michael Carrick vagy Daniel Sturridge.

Szintén érdekes kérdés, hogy mit keres a nemzeti csapatban hat játékos a bajnoki nyolcadik Liverpoolból, és miért van csak három labdarúgó a bajnok Manchester Cityből, és négy a második Manchester Unitedből. További kérdés, hogy a Cahill helyére miként kerülhetett be a csapatba az idén mindössze tíz bajnokin szerepet kapó, egyszeres válogatott Martin Kelly mondjuk Ferdinand, Richards vagy Chris Smalling helyett, továbbá hogy mit keres a keretben a 0 gólos, 0 gólpasszos idényt záró Stewart Downing.

Hodgsonnal ugyan mindkét felkészülési meccsét sikerrel vette az angol válogatott, de a neveket, az előjeleket, a csoportbeosztást, és minden külső körülményt figyelembe véve már az is kisebb csoda lenne, ha a szigetországiak a csoportból továbbjutnának.

Arról már nem is szólunk, hogy a válogatot legnagyobb sztárja, Wayne Rooney eltiltás miatt nem állhat rendelkezésre csapata első két csoportmeccsén a franciák és a svédek ellen – az ukránok ellen pedig lehet, hogy már teljesen mindegy, lesz-e a Rooney vagy sem…