Elképesztő teljesítmény: Lubics Szilvia lefutotta a 254 kilométert a sivatagban

Namib Race – 6. nap (szombat)

avagy az utolsó nap kalandjai

 

Ahogy már hírül adtuk, Szilvi célba ért a 254 kilométeres versenyen a Namib-sivatagban – harmadik lett. :-)Szombaton az utolsó, 6. szakaszhoz érkezett a „Namib Race”, ma „csupán” 10 kilométert kellett megtenniük a versenyzőknek, hogy célba érjenek. Szilvi ezúttal is szépen teljesítette a távot, de a helyezése már nem változhatott, így 3. lett a női mezőnyben (abszolútban 11.), ideje 31 óra 59 perc. Joanna Zakrzewski győzött (28:10), a második Clare Thomson (30:31) lett (mindkettő brit), a férfiaknál a svájci Florian Vieux lett az első.

 

Szilvi így élte meg az utolsó napot:

„Sziasztok! Ott kezdeném, hogy tegnap este szuper vacsorám volt. A magammal hozott expedíciós kaján kívül igazi ételhez is hozzájutottam, ugyanis a szervezők megleptek minket egy friss zsemlével és egy naranccsal. Isteni volt. Ha ettetek már finomat – hát ez az volt. Hogy milyen jól tud esni a sok „műkaja” után egy igazi gyümölcs… na és a zsemle…! Gondoltam is, ha költő lennék, biztos írnék egy verset „Óda egy zsemléhez” címmel.

A finom vacsi után, teli pocakkal biztos voltam benne, hogy jól fogok aludni, ehhez képest csak forgolódtam a hálózsákomban, nem jött álom a szememre. Altató nem volt már nálam, így bevettem egy fájdalomcsillapítót – gondoltam, az is használ (mert fájt a hátam). De nem használt. Az az igazság, hogy az zavart a legjobban, hogy borzasztóan viszketett a fejem és a bőröm. Hiába vittem magammal nedves mosakodókendőt amivel naponta tisztálkodtam, de a sivatagi homok pár nap után már minden elképzelhető helyen „beette” magát a ruhámba. Folyamatosan dörzsölt, irritált. Nem nagyon, csak pont, hogy kellemetlen legyen. Ha egy kicsit megmozdultam a hálózsákban, máris azt éreztem, hogy az arcomra pereg egy kevés. A fogam között meg mindig sercegett. Utáltam. Aztán végre valahogy elaludtam. 

Reggel nagyon hűvös időre ébredtünk, hideg szél fújt. Ami hagyján, de elrontotta a finom kis reggelim. Minden napra vittem egy kis zacsis Nescafet, és alig vártam ma is, hogy kicsit átmelegítsen és egy kis életet leheljen belém. De ahogy kiöntöttem a poharamba, egy széllökés majdnem az egészet kifújta belőle…Egy kis pici maradt a pohár alján, azt öntöttem fel vízzel. Brühühü. Na, de majd holnap! Igen, akkor majd iszom egy igazi kávét!

Nem akart melegedni az idő, olyan hideg volt, hogy 3 perccel a rajt előtt még mindenki nagykabátban ácsorgott a tábortűznél, úgy melegítette magát. Aztán eljött a pillanat, nekiindultunk az utolsó 10 kilométernek. Nem volt bennem kétség, tudtam, hogy ez már menni fog. Jól voltam, nem fájt igazán semmim, nem volt sérülésem, éreztem, hogy van elég erőm megfutni ezt a szakaszt is. A zsákomban már csak a kötelező felszerelés volt, az ételek elfogytak, a fölösleges dolgokat kidobtam már. Nem hajszoltam magam, az időeredmény nem számított, az előttem lévő lányt már nem lehetett behozni, ahogy a mögöttem lévőnek sem volt esélye engem utolérni. Így körülbelül 6 perces ezrekkel mentem. Az első pár kilométer homokos, dűnés volt, a vége sósivatagos. Közeledtem a célhoz, amikor utolértem a végül negyedik helyezett Lara Reynoldsot, aki tavaly az Atacama-sivatagban győzött, amikor ott voltam. Megkérdeztem, hogy volna-e kedve együtt célbaérni. Volt, úgyhogy az utolsó szakaszt együtt tettük meg, és kézen fogva futottunk be a célba. 

Hirtelen fel sem fogtam, hogy igen, megvan, sikerült, megcsináltam! 254 kilométer a Namib-sivatagban. Azt hiszem, kell egy pár nap, míg leülepednek a dolgok és helyére kerül minden. Az edzések, az előkészületek, a verseny napjai. Örömök, nehézségek. Szenvedések, boldogságok. Tapasztalások. Minden.

De a célbaérkezés után az elmélkedés és önmegvalósítás szükséglete helyett hamarosan a Maslow piramis alján elhelyezkedő alapvető élettani szükségletek irányították gondolataimat – mert elkezdtem kutatni a pizza után, amiről azt gondoltam, hogy majd kapunk a célban. De nem volt pizza. Kaptunk valami currys rizst, ami pont jó volt – a túlélésre. Na, de majd este! Igen, akkor majd eszem egy finom vacsorát! 

Megvártuk az utolsó célbaérkezőt is, aztán buszra szálltunk, ami visszahozott minket Swakopmundba. Pár órát zötykölődtünk a poros utakon, ködös, szürke időben. Amikor megérkeztünk a négycsillagos hotelbe, azért kaptunk pár értetlenkedő pillantást. Olyanok voltunk szerintem, mint a frontról hazatért sereg. Koszosak, csapzottak, büdösek – látni kellett volna, ahogy végigsántikált a társaság a szálloda előkelő halljának márványlapjain… 

Aztán igyekeztünk ismét emberi formát ölteni. A fürdéssel idén sem volt szerencsém – hiába az elegáns szálloda, hideg vízben tusoltam, ugyanúgy, ahogy tavaly Chilében is… de legalább már tükörbe merek nézni. Este megvolt az ünnepélyes eredményhirdetés és vacsora. Kaptam egy szép gravírozott tálat. Meg pár porcelánt-, finom ételekkel. Mindegyiknek örültem…  Jókat beszélgettünk, több újdonsült baráttól könnyes szemmel búcsúztunk, hisz az elmúlt hét összekovácsolt minket.

Holnap még pihi, aztán hétfőn indulok haza. Mert gyönyörű volt a verseny, hatalmas élmény, de már mindennél jobban vágyom rá, hogy megölelhessem a családom. 

Köszönöm szépen a rengeteg jókívánságot, visszajelzést, szurkolást. Köszönöm, hogy velem voltatok és követtetek az úton.”