Elhunyt Povázsai László

Povázsai László 1937. november 10-én született Bukarestben. A kiváló csatár a Nagyváradi AC és a Törekvés csapataiban nevelkedett, majd 1955-ben Csepelre került, ahol az 1958–59-es idényben bajnok csapat tagja volt.

1960 és 1962 között az MTK játékosa volt. Az első idényben bajnoki harmadik lett, így a következő idényben a Vásárvárosok kupájában indult a csapattal, ahol az elődöntőben estek ki.

1962 és 1966 között a Győri Vasas ETO labdarúgója volt. Itt egy bajnoki cím (1963-ősz) és két magyar kupagyőzelem (1965, 1966) volt a legnagyobb sikere az együttesel.

1967-ben a BKV Előréhez igazolt és 1970-ben itt fejezte be az aktív labdarúgást.

1963 és 1964 között ötször szerepelt az olimpiai válogatottban és 2 gólt szerzett. Nyolcszoros ifjúsági válogatott (1955–56, 8 gól), négyszeres B-válogatott (1963 3 gól), hatszoros egyéb válogatott (1963–64, 9 gól).

A Győri ETO FC honlapja, az eto.hu korábban interjút készített a kitűnő csatárral. Most megemlékezésül ezt az interjút közöljük.

Povázsai László nagyon szép öt évet töltött az ETO-ban. Csepel után másodszor is magyar bajnok lett, sérülése miatt viszont lemaradt a tokiói olimpiai bajnoki címről.

Povázsai László nevét egykor kórusban zengte a lelátó népe. A tehetséges, remek bal lábbal megáldott futballista a Rába Vasas ETO-ban rúgta a gólokat, nagy-nagy örömet szerezve a szurkolóknak. Tagja volt az ETO első aranycsapatának is (Tóth László – Koós László, Orbán Árpád, Kiss Zoltán, Tamás László – Palotai Károly, Máté János – Keglovich László, Orosz László, Povázsai László, Korsós István), melynek edzéseit a legendás Hidegkuti Nándor vezette. Szó mi szó, Povázsai nagy tehetsége volt a magyar futballnak, tizenhét évesen már az élvonalban játszott, tagja volt az 1959-ben bajnokságot nyert Csepelnek, majd az MTK-ba igazolt, 1962-ben pedig az ETO-t választotta.

Ízig-vérig pesti srácként hogyan s miért került éppen Győrbe?
"Az MTK-ban futballoztam, de nagy volt a szám, emiatt nem jöttem ki a vezetőkkel. Amikor megkeresett az ETO, örömmel mondtam igent. Huszonöt éves voltam, s emlékszem, mennyire féltem, hogyan is fogadják a pesti fiút Orbánék. Szerencsére gyorsan beilleszkedtem, megszerettem a csapatot, s nyilván mert jól játszottam, a csapat is befogadott engem. Sok jó focista volt akkoriban Győrben és a körülményekre sem lehetett panasz, ráadásul a szurkolók is imádtak bennünket. Imádtam a várost, nagyon jól éreztem magam Győrben, s mondhatom, pályafutásom legszebb öt évét töltöttem az ETO-ban. A zöld-fehér csapatban lettem bajnok másodszor és az olimpiai válogatottságomat is az ETO-nak köszönhetem. Együtt volt a csapat, egyet akartunk, egymásért készek voltunk tűzbe menni, ilyen közösséggel csak az ETO-ban találkoztam. Jók voltunk, az 1962/63-as bajnoki idényben mégis csak a hatodik helyen végeztünk, s akkor még csak álmodoztunk az elsőségről. Következett a félszezonos bajnokság és mi lettünk a bajnokok, úgy, hogy nagy versenyben voltunk végig a Ferencvárossal. Mi három találkozóval korábban befejeztük, s éppen Sopronban egy barátságos mérkőzést játszottunk, amikor kaptuk a hírt, hogy a Fradi kikapott Dorogon. Nem akartuk elhinni, így aztán ünnepelni is csak később mertünk. "

Játszott balszélsőt és szerepelt a balösszekötő helyén is. Melyik volt a kedvenc posztja?
"Ma inkább úgy mondanám, bal oldali éket szerettem legjobban játszani. A góllövés volt a feladatom, s azt hiszem, nem kell szégyenkeznem, mert ha helyzetbe kerültem, rettegtek tőlem a kapusok. "

Voltak-e barátai a csapatban, s ha igen, kik voltak azok?
"Valamennyi játékossal jó viszonyban voltam és valamennyi játékost jó barátomnak mondhattam. De igazi szoros kapcsolat Palotai Károlyhoz, Keglovich Lászlóhoz, Orbán Árpádhoz fűzött, igaz, említhetném az egész csapatot, hiszen mind nagyszerű sportemberek, barátok voltak. Hacsak tehetem, találkozom a régiekkel, s olyankor természetesen a futballról, a szép emlékekről, no meg a nőkről beszélgetünk. Egyébként az hiszem, itt Pesten én vagyok a legnagyobb ETO-szurkoló, rendszeresen figyelem a csapat játékát, eredményeit.

Mit tart pályafutása legnagyobb sikerének?
"Mint már említettem, 1963-ban megnyertük a bajnokságot. Ennek azért is nagy jelentősége volt, mert mi indulhattunk a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, ahol aztán az elődöntőig jutottunk. Soha nem felejtem el, a portugál Benfica volt az ellenfél, s a hatalmas érdeklődés miatt kénytelenek voltunk a Népstadionban játszani. Hetvenezer ember szurkolt a sikerünkért. Sajnos kikaptunk 1–0-ra, de nem kell szégyenkeztünk, hiszen a harmadik helyen végeztünk az olasz Inter és a Benfica mögött. Bárcsak most lenne egy ilyen magyar együttes, bárcsak most lenne ennyire erős az ETO. De emlékezetes számomra a holland DWS Amsterdam legyőzése is, én lőttem a továbbjutást jelentő gólt. Amszterdamban 1–1-et játszottunk, Győrben pedig 1–0-ra nyertünk. Emlékszem, miközben bennünket a vállukra emeltek a szurkolók, addig a holland kapusnak potyogtak a könnyei. "

Beszélt a sikereiről, de vajon mit tart pályafutása legnagyobb kudarcának?
"Ha nem is kudarc, de fájó emlék marad, hogy nem lehettem ott Japánban az olimpiai bajnokságot nyert magyar válogatottban. A selejtezőket végigjátszottam, de sajnos az utazás előtt elszakadt az izmom, így nem tarthattam a többiekkel Tokióba, és lemaradtam az aranyéremről. "

Öt sikerekkel teli év után távozott Győrből. Mi volt az oka?
"Mint mondtam, pesti vagyok, s amikor az ETO-hoz igazoltam, már a Testnevelési Főiskolára jártam és tanári képesítést szereztem. Visszahúzott a szívem a fővárosba, s harmincévesen kicsit belefáradtam a futballba is. Visszajöttem Pestre, és ezután a tanítással foglalkoztam, persze hogy így döntöttem, abban a családnak is nagy szerepe volt. Az NB I-es sportpályafutásomat tehát az ETO-ban fejeztem be, levezetésként még néhány évig játszottam az NB I/B-ben, a BKV Előre csapatában. "

interjú: eto.hu