"Egy rúgástól akkora belső vérzésem lehet, hogy már a vízből sem tudnak kihúzni"

Tóth Kristóf neve 2020 őszén vált ismertté, amikor a vízilabdázó őszintén mesélt arról, a koronavírus vírus miatt életveszélyes állapotba került. Nemrég kiderült, a fiatal tehetség nem folytathatja pályafutását. Erről a vlv.hu-nak adott interjújában beszélt, amit most változtatások nélkül közlünk.

Országos visszhangot kiváltó interjút közölt a vlv tavaly október közepén Sok szerkesztőség ennek alapján adta hírül, hogy egy élsportoló, Tóth Kristóf, az OSC 24 éves centere súlyos, életveszélyes állapotba került a Covid-fertőzés miatt. Talán nem túlzás, hogy az ő esetének nyilvánosság elé tárása sokat segített abban, hogy a széles közvélemény komolyabban vegye a vírus miatti fenyegetettséget. Akkori beszélgetésünk szomorú folytatása következik: a Covidot ugyan legyőzte Tóth Kristóf, de az élsportot már nem folytathatja a medencében.

TÓTH KRISTÓF a vlv-nek:

– Sajnos véget ér a játékospályafutásom. Egy bizonyos ideig biztosan, amíg az orvoslástan fel nem fedezi a megoldást a problémámra, amit a Covid okozott.

– Haladjunk sorjában. Az októberi interjúnk nagyon nagy visszhangot váltott ki. Nyilván abban az időszakban mindenkit sokkolt… Hogy fogadtad, hogy az érdeklődés középpontjába kerültél?

– Örültem volna, ha a nevem másként, a játékom alapján válik ilyen széles körben ismertté. Akkor indult a Covid második hulláma előtte már mindenki azt hitte, hogy vége, ráadásul akkoriban még az volt a köztudatban, hogy elsősorban az idősekre veszélyes ez a kórokozó. És itt egy egészséges, erő sportoló, aki így járt…, kicsit rémisztő volt. Szerintem, ha most történt volna, már nem lenne akkora visszahangja.

– Az akkori interjúnk azzal fejeződik be, hogy orvosi előírásra pihensz, de mindenki azt várta, hogy egy idő után edzhetsz és vissza is térsz majd, hiszen, ha nehezen is, de legyőzted a vírust. Mi történt veled utána?

– Októberben jelent meg az interjú, a következő hetekben valóban pihentem és orvosokhoz jártam. Kimondták, hogy 2020-ban biztosan nem fogok tudni vízilabdázni, bármilyen gyorsan halad a gyógyulás folyamata. A terv akkor az volt, hogy január közepén-február elején óvatosan visszatérhetek, de aztán jött a kellemetlen fordulat: akárhány sportorvossal beszéltem, mindegyik azt mondta, ameddig vérhigítót kell folyamatosan a szervezetembe juttatni, addig nem kaphatok sportorvosi engedélyt.

Ettől függetlenül decembertől gyakorlatilag teljes értékű munkát végeztem, nagy erőbedobással és azzal a hittel dolgoztam, hogy még pólózhatok.

A következő periódus február közepén-március elején volt, amikor szóltak, hogy az addig alkalmazott kezelési folyamatot abbahagyhatom.

– Ez milyen konkrét változást jelentett?

– Három-négy hónapon át elég nagy dózisú véralvadásgátlót kaptam. Ezt a mennyiséget csökkenthettem. Sőt, először arról is szó volt, hogy fél évre abbahagyhatom a véralvadásgátló beinjekciózását, s ez a játékot is lehetővé tette volna. Ekkor egyébként a nyári Universiadera készülő magyar válogatottban is számítottak volna rám. Ez a rendezvény végül elmaradt, így csak a bajnokságban játszhattam volna. Konzultáltunk több sportorvossal és különbözőek voltak a vélemények. Merkely Béla professzor úr engedte volna a játékot, a heamatológusom viszont azt mondta: ha most fél évre teljesen leállítjuk a véralvadásgátló használatát, akkor kidobhatjuk a kukába az egész addigi kezelési folyamatot.

Az én esetemben azért volt az átlagosnál nagyobb a kockázat, mert a tüdóembóliát megelőzően a lábamban is volt már trombózis. Tulajdonképpen az derült ki, hogy nem hagyhatom abba a véralvadásgátló használatát amíg azt jóvá nem hagyják. Nagy valószínűséggel életem végéig.

Most, a bajnokság végével érkezett el az idő, amikor válthatok és injekciózás helyett tablettában szedhetem a véralvadásgátlót, márciusig naponta kétszer kellett szúrnom, elég nagy dózisban, utána egyszer. 3 milli volt a napi dózis, ez elég nagy adag, 1 milliliter körülbelül egy százkilós ember adagja, ennek háromszorosát nyomtam magamba a napi két szúrással. Most egy 150 kilós ember adagját szedem.

– Mitől függ az esetleges pozitív fordulat? A szervezeted állapotának javulásától vagy attól, hogy az orvostudomány fejlődésével talán kaphatsz olyan kezelést, ami ma még nem létezik?

– Szerintem is-is. Reméljük, az orvoslás három-négy-öt vagy akár tíz év múlva ott fog tartani, hogy az enyémhez hasonló eseteket tudják kezelni, de ma még senki mondhat erről biztosat.

– Mikor, milyen körülmények között tudtad meg, hogy az élsportot abba kell hagynod?

– Március elején-közepén. A furcsa az, hogy "általánosságban" az élsporttól nem vagyok eltiltva, lehetnék például maratonifutó, de 110 kilósan ez elég valószínűtlen. A gond a vízilabda jellege miatt van. Ez egy kontaktsportág. Ha játék közben eltalálják valamelyik lágy szervemet, a májamat, a hasam alsó felét vagy a koponyám bizonyos részét, akkor bevérzés keletkezhet, ami azonnali orvosi beavatkozást igényel.

Benne lehet, hogy egy bekktől kapok egy rúgást – akár véletlenül – és akkora belső végzés keletkezik, hogy már a vízből sem tudnak kihúzni.

Ilyen kockázatot egyik sportág művelése sem ér, egy élete van az embernek, sőt, én már még egyet kaptam, nem sokan állnak fel abból, amin én átestem, nagy szerencsém volt.

Most tehát húsz év munkája – nem azt mondom, hogy megy a kukába, de ez az, amit szerettem csinálni és csináltam volna még legalább 10-12 évig… Sajnos így alakult.

– Mit éreztél, amikor szembesültél azzal, hogy soha többé nem fogsz vízilabdázni?

– Természetesen sokkolt. Mindenkit sokkolt volna, ha húsz évig csinál valamit és egyszercsak közlik, hogy vége van. Teljesen összetörtem, nem is tudtam beszélni erről senkivel, nem is akartam. Ugyanúgy lejártam az edzésekre, megcsináltam, amit kellett, de nehéz volt a helyzettel megbirkózni, nehéz még jelenleg is.

Most jutottam el oda, hogy már tudok beszélni minderről elcsukló hang, könnyezés nélkül.

De amikor lefújták a bajnokságot – kicsit hamarabb, mint ahogy az OSC-nél szerettük volna -, az megint egy lelki ütés volt, hiszen akkor lett vége, akkor vált világossá, hogy befejeződött a játékospályafutásom, kezdődik a "civil élet". Sokat örlődtem, hogy mi változik, mi nem, mi a jó és mi a rossz ebben a helyzetben. Azt érzem, hogy lehetek bármilyen sikeres az élet más területén, amit magam mögött hagyok, azt semmivel nem lehet majd pótolni.

– Hogy állsz egziszteniálisan? Profi játékos voltál, hogy alakul tovább az életed, mit fogsz csinálni, mivel keresed a kenyeredet?

– Szerencsére megadatik nekem, hogy jó körülmények között dolgozzak, az élelmiszeripar területén, édesapukám cégében, aminek irányítását a terv szerint át is veszem majd előbb-utóbb.

Mivel húsz évig a sport volt az életem, nem állhatok le teljesen, heti öt alkalommal biztosan intenzíven mozogni fogok másfél-két órát, konditeremben, biciklivel vagy vízben.

Az OSC edzője, Varga Dániel és Tóth Kristóf.

Fotó: vlv.hu
 

– Hogy fogadták a játékosok a történet szomorú fordulatát márciusban? Miként telt a legutóbbi két-három hónapod?

– Részt vettem az edzéseken, segítettem a többieket mindenben, amiben csak lehetett a gyakorlásban, a 10×100-akat én is ugyanúgy leúsztam, mintha részt vennék a meccsen. Én vettem fel a stáb számára a meccseket videóra, a végén kispadodon is ültem. Az egész OSC-nek óriási hálával tartozom, hogy végig segítettek. Mindenki bizakodó volt, amikor úgy tűnt, esetleg folytathatom, és letört, amikor kiderült, hogy mégsem. Én kifejezetten nem akartam, hogy ezzel foglalkozzanak, elég sok dolguk volt az utolsó időszakban. Csodálatos szezont futottak így is, reméltem és remélem, hogy ki tudják zárni a velem történtek hatását és haladnak tovább az útjukon. De rosszul érintett mindenkit a hír, ez tény.

A fiatalokkal, a saját korosztályomhoz tartozókkal, Burián Gerivel, Dala Dömével és Manhercz Krisztiánnal beszélgettem sokat. Egyértelmű volt, hogy a helyzeten sajnos nem lehet változtatni, ezt el kellett fogadni mindenkinek.

– Mennyire hiányzik a játék?

– Hiányzott, hiányozni is fog. Az utolsó bajnoki mérkőzésemet éppen az OSC ellen játszottam, még az UVSE színeiben. Az átigazolás után ott voltam a felkészülésen, aztán augusztus 28-án lett volna az első bajnoki forduló, de akkor indult be nálunk a Covid-hullám, tizen kaptuk el egyszerre. Én már ki sem tudtam jönni belőle úgy, hogy visszatérhessek…

Magyar Kupa-meccsen szerepeltem, de több mint egy éve hiányoznak már a bajnoki mérkőzések.

Először csak furcsa volt a játék hiánya, aztán, amikor jöttek az élesebb meccsek, a bajnoki véghajrá fontos találkozói, már borzalmas. Láttam, hogy a csapat fárad, nekem pedig kint kellett ülnöm, pedig nyilvánvaló volt, milyen jól jönne most nekik egy friss ember. A mai napig zavar, hogy nem tudtam segíteni akár a Fradi, akár a Szolnok ellen.

– Nem is kaptál ezüstérmet?

– De, megkaptam, aranyosak voltak a srácok, nekem is odaadták. Elfogadtam, de sajnos játszani egy percet sem játszhattam, nem tudtam tenni semmit az eredmény érdekében.

– Hogy alakul a nyár? Maradsz-e az OSC-nél valamilyen feladatkörrel?

– Nem. A vízilabdából jelenleg kiszállok. De ez nem végleges, most szeretném más területen kipróbálni magam, s úgy gondolom, egy idő után valamilyen területen visszatérek. Nem tudom elengedni.

– Milyen területen, sportvezetőként, edzőként?

– El tudom magam képzelni edzőként, szakmai vezetőként is, de ezt most félreteszem, majd később veszem ismét elő. Biztosíthatok mindenkit, hogy jól fog elsülni!

– A szavaidból az tűnik ki, hogy már kész terved van.

– Sőt, több is… A, B és C verzió is van, mindegyikben szerepel a vízilabda. Nem hagyom el véglegesen a sportágat. A meccsekre pedig már mostantól, a következő hónapokban is járni fogok.

Visszatérve a kérdésedre: a nyár… Jelenleg az esküvőmet készítem elő. Folyik a szervezés, szűk másfél hónap marad a nagy napig, van még minimális vizsgaidőszak-feladat is, azt gyorsan le lehet tudni. A nyár tehát a nagy napról szól, utána pedig már teljes erőbedobással a civil élet következik.

Forrás és képek: vlv.hu