Dzurják segítségével lépne előrébb a Diósgyőr

Immár negyedik alkalommal érkeztél Diósgyőrbe. Felidéznéd a fiatalok kedvéért a korábbi hármat?

– A Békéscsaba igazolt labdarúgójaként Mezőtúron katonáskodtam, amikor a Honvéd Szabó Lajos SE-vel Ózdon játszottunk bajnokit. Az ott nyújtott teljesítményemre figyeltek fel Diósgyőrben, így leszerelésem után leigazoltak. Óriási élmény volt számomra, mert ugyan kiesésre állt a csapat (a bajnokság végén búcsúzott is – a szerk.), de mégis az NB I.-ben játszhattam és micsoda legendák közt! Soha nem felejtem el, hogy az első találkozón, a Ferencváros ellen a Borostyán, Dzurják, Fekete csatársor futott ki a gyepre. Sokat köszönhetek az akkori csapattársaimnak emberileg és szakmailag is, nélkülük talán nem is lettem volna igazi labdarúgó. Az első év végén kiestünk, majd utána a négypontos büntetésnek is köszönhetően nem sikerült a feljutás, de 28 góllal gólkirály lettem. Teljesítményem sok csapat figyelmét felkeltette, hívott az NB I. szinte összes csapata, de maradtam. A következő év is hasonlóan alakult, nem sikerült feljutni, de ezúttal 25 góllal ismét én lettem a gólkirály. Ekkor már nem tudtam ellenállni és a Ferencvárosban folytattam a pályafutásomat.

Távozásod után az FTC-vel nyertél Magyar Kupát, a Váccal bajnok lettél, begyűjtöttél egy NB I.-es gólkirályi címet is, játszottál külföldön – többek közt ciprusi aranyérem és gólkirályi korona az eredménye -, majd 1995-ben visszatértél Diósgyőrbe, igaz rendkívül rövid időre. Ez hogyan történt?

– A Vác játékosaként súlyos sérülést szenvedtem és mikor visszatértem a pályára, Oláh Ferenc, a Diósgyőr akkori edzője, korábbi játékostársam hívott fel, hogy miért a tartalékbajnokságban lendülök formába, hiszen a kettős igazolás lehetőségének köszönhetően akár játszhatnék az ő csapatában is. Örömmel mondtam igent és az első mérkőzésen Kazincbarcikán fejeltem is egy gólt és nyertünk is 4-1-re. Jól ment a játék, a közönség nagy szeretettel fogadott, úgy tűnt, rendben van minden. Azonban a következő mérkőzésen keresztszalag-szakadást szenvedtem így nem tudtam tovább segíteni.

A következő alkalommal viszont már nem játékosként, hanem edzőként álltál a Diósgyőr szolgálatába.

– Az a Temesvári Miklós hívott, akivel játékos-pályafutásom utolsó állomásán, a Maldív-szigeteken kerültem kitűnő kapcsolatba. Gólkirály lettem a csapatában, majd hazatérésem, egyúttal labdarúgó-karrierem lezárása után újságíróként kezdtem dolgozni a Nemzeti Sportnál. Amikor 1999 nyarán Temesvári Miklóst felkérték a Diósgyőr vezetésére, akkor engem, mint aki jól ismeri a magyar mezőnyt hívott, hogy legyek másodedzőként segítségére. Elvállaltam, így jöttem harmadszor is Diósgyőrbe. 1999 tavaszán az volt a feladatunk, hogy a kitűnő őszi szereplés után már fenyegető kiesés rémét elűzzük. Sikerült. A következő bajnokság felkészülése kezdetén azzal szembesültünk, hogy az előző évi keretből alig maradt játékos, szinte a nulláról kellett csapatot építeni. Ennek ellenére sikerült megtalálni azokat a játékosokat, akikből csapatot tudtunk formálni és 21 pontot szereztünk az őszi szezonban és hat csapatot megelőztünk. A közönség is értékelte ezt az eredményt, a Zalaegerszeg elleni találkozó után úgy ünnepeltek, mintha legalább is bajnokok lettünk volna. Januárban hidegzuhanyként ért a hír, hogy nem mi vagyunk a csapat edzői. Tavasszal a megerősített csapat is mindössze 7 pontot szerzett és csont nélkül kiesett az NB I.-ből.

Voltál Temesvári Miklós, Bicskei Bertalan és Simon Antal másodedzője, majd a Maldív-szigeteken már vezetőedzőként nyertél bajnokságot. És a harmadik és negyedik diósgyőri korszakod közé tehető a Sisa Tiborral való együttműködésed kezdete is.

– Sisa Tiborral együtt végeztük az UEFA A-licences edzői tanfolyamot, még egy padban is ültünk. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk, így amikor Bicskei Bertalannal hazatértünk Malajziából és ő az MLSZ-ben vállalt munkát, beajánlott Sisa Tibor mellé az U19-es válogatotthoz, ő pedig nem mondott ellent. Sikerült lerakni egy jó csapat alapjait, de a bronzéremmel záruló csehországi Európa-bajnokság idején én már a Maldív-szigeteken dolgoztam.

Bajnokságot nyertél, indulhattál a csapatoddal az ázsiai Bajnokok Ligájában, mégsem egy vidám korszak következett.

– A második év elején megnyerük a Maldív-szigeteki Szuperkupát, de utána jött a bejelentés: távozik a tulajdonos és a továbbiakban nem biztosítottak az anyagi feltételek. Az ázsiai BL-t még becsületből végiggcsináltuk, de utána szezon közben a légiósokkal együtt távoztam. Majd már itthon a leukémia legsúlyosabb válfaját diagnosztizálták nálam. Közel két évet töltöttem kórházban, de sikerült felülkerekednem a betegségen. Tavaly úgy dolgoztam végig a Ferencváros U17-es csapata mellett a teljes bajnokságot, hogy egyetlen edzésről sem hiányoztam, bírtam a 40 fokos meleget és a 20 fokos hideget is.

Ezzel elértünk a mához. Gondoltad volna, hogy leszel még a Diósgyőr edzője?

– Nagyon váratlanul ért Sisa Tibor telefonja! Szinte napi kapcsolatban álltunk, így tudtam róla, hogy Kuvaitba készül. Hívott is segítőnek, de a külföldi munkát nem vállalhattam, a kontrollvizsgálatok Magyarországhoz kötnek. Ezek után egyszer csak megcsörrent a telefonom és azt kérdezte: – És Diósgyőr? Sok csapatért nem hagytam volna el a Ferencvárost, de a DVTK-ért igen. Ahogy mondtam, a Diósgyőr a szívem csücske, itt mutatkoztam be az NB I.-ben, itt ismert meg az ország, itt lettem elismert játékos.

Bízhatunk-e benne, hogy a csatároknak átadsz némi tudást abból, amivel te rendelkeztél?

– Amikor már bajnoki ritmusban zajlik a felkészülés, akkor a hét elején lesz az egyéni képzés és ennek során én foglalkozom többek közt a csatárokkal. Ami fejleszthető, azt meg is tanítom nekik, de az igazi csatár rendelkezik egy olyan érzékkel, aminek segítségével tudja, hová kell érkezni a kapu elé és a pillanat törtrésze alatt tud és jól tud dönteni. És ez nem tanulható.

Milyen terveid vannak DIósgyőrben?

– Sisa Tiborral azon dolgozunk, hogy a tavalyi 7. helyezésnél előrébb végezzen a csapat. De nem csak rövidtávra tervezünk, ami ha megvalósul, akkor azt is jelenti, hogy minden évben sikerül előrébb lépni. És hogy meddig sikerülhet eljutni? Csak Vanger Vilmos, a DVTK alapítójának mondatait tudom idézni: bízom benne, hogy egyszer mi leszünk a legnagyobbak!