Csipes Tamara: Az egyéni ezüst a leg-leg-leg az életemben eddig

A tokiói olimpia legeredményesebb magyar versenyzője lett Csipes Tamara, aki egy arany-, egy ezüst- és egy negyedik hellyel tért haza a játékokról. A tokiói napok történéseit, az élményeket még dolgozza fel magában a versenyző, akinek nem csak az eredmények miatt szerepel különleges helyen az életében ez az olimpia.

– Három számban indult, és a magyar csapat legeredményesebb versenyzője lett a tokiói olimpián. Volt a fejében egy ilyen lehetőség is az olimpiát megelőzően?

– Egyáltalán nem és annyira nem is érdekel ez a cím, hiszen ez nem a sportról szól, nem érdem, és nem is tennék ilyen értelemben különbséget az éremszerzők között. Szerintem az a versenyző, aki felülmúlta önmagát Tokióban, nyertesként, büszkén jöhet haza. Nekem három lehetőségem volt erre és úgy érzem, sikerült kihozni magamból mindazt, ami bennem volt.

– Az eredményeken túl mit adott önnek ez az olimpia?

– Rengeteget és ahhoz, hogy ezt megértsék, sőt, én is megértsem, vissza kell nyúlnom az időben öt évet. Hiszen Rió óta más volt a hozzáállásom, az életem minden részében jelen volt a tokiói olimpia, a szívemet-lelkemet beletettem a felkészülésbe, és ha ezt nem teszem meg, valószínűleg most nem erről beszélgetnénk.

Rengeteg versenyt nyertem már, most mondhatom, hogy plusz két érmem van, de ezek most… ezek most annyira az enyémek, annyira megdolgoztam értük, annyira megéltem minden pillanatát ennek az olimpiának.

Persze rengeteg ember kellett ahhoz, hogy én végig tudjak menni ezen az úton. A családom, a barátaim, akik mindig mellettem álltak, bármilyen úton-módon segítettek a kislányom körüli teendőkben. Féltem ettől az olimpiától, de boldog vagyok, hogy nem úgy kellett hazajönnöm, hogy „úristen, soha többé nem akarom látni Japánt, s nem akarom hallani azt a szót, Tokió”.

 

– Azért az elmúlt évek eredményei alapján egy ilyen kudarcélmény nem volt benne a pakliban.
– Teljesen mindegy, hogy mennyi ideje sportolsz, hogy mi van mögötted, ez az érzés benne van a pakliban. Januárban, majd májusban a tájékoztatóverseny után is voltak bennem kételyek, hogy menni fog-e, miközben azt éreztem belül, hogy nem lehet, hogy nem megy, hiszen az elmúlt öt évben felnőttem ehhez a feladathoz…

– A klasszis sportolóknak is lehetnek kételyeik, nem?

– Tudom, hogy kétszeres olimpiai bajnokként klasszis sportoló vagyok, ez önbizalmat is ad, de én ezt nem akarom befogadni, mert úgy vélem, ha ezt teszem, valami elveszik. Eltűnik az életemből az, ami hajt előre, továbbvisz az úton. Most egyvalamit érzek magammal kapcsolatban: hogy ez bizony jó volt, nagyon jó és büszke lehetek arra, amit végigcsináltam.

– Két négyesben megszerzett olimpiai aranyérme van és egy egyéni ezüstje. Tud különbséget tenni az érmek között?

– Kívülről nézve a két arany ugyanakkora dolog, az ezüst valamivel kevesebbnek tűnik, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi, versenyzők miként éltük meg, milyen mentális állapotban voltunk, mekkorát küzdöttünk érte, mi volt a siker előzménye, nehézsége. Remélem, a csapattársaim nem haragszanak meg érte, de ez az egyéni ezüst a leg-leg-leg az életemben eddig, semmiért sem cserélném el.

– Tokióban keményen megharcolt a sikerekért, elérkezett a pihenés időszaka?

– Részben. Egyrészt végre ismét a kislányommal lehetek, szeptemberben kezdődik az óvoda, így érzelmileg fontos időszak előtt állunk mindketten. Másrészt ősszel még vár rám egy világbajnokság Koppenhágában, vagyis még nem állhatok le teljesen az edzésmunkával. Ami nem is baj, hiszen ilyen sűrű és erős terhelésű versenyem, mint a tokiói olimpia még sosem volt.

Hat napon át kellett vízre szállnom, fizikailag és mentálisan is a maximumot nyújtanom, tele voltak adrenalinbombákkal ezek a napok, s most érzelmileg kicsit úgy érzem magam, mintha poszttraumás stresszt élnék meg. A hat nap terhelés, kiélezett lelkiállapot után itt állok a lakásban és azt kérdezem magamtól: most mi van? Az ember ilyenkor vagy sír vagy belemenekül a munkába és ott vezeti le az érzelmeit, én az utóbbit teszem.

– És gondolkodott már a messzi jövőn is?

– Persze. Természetesen folytatom a kajakozást addig, amíg a legjobb három-négy versenyző között tudhatom magam a világon. Nincsenek sérüléseim, fizikálisan huszonévesnek érzem magam, ami talán annak is köszönhető, hogy későn érő típus vagyok, a sporttal kapcsolatosan komolyabban csak jóval a huszas éveim után kezdtem el gondolkodni, foglalkozni. Egy ciklus még mindenképpen van bennem, de a civil pályám is építem, rengeteg minden érdekel, vagyis ha úgy döntenék, hogy vége, át tudom helyezni a fókuszt más területekre is.

Forrás: Budapesti Honvéd Sportegyesület

Borítókép: MTI/Kovács Tamás