Copy-paste Pljuscsenko – Hogyan gyártsunk bajnokot?

Az oroszok által istenített Pljuscsenko egykor népes rajongói tábort tudhatott magáénak. Ma már sokaknak nem szimpatikus. Nem szeretik a versenyzők, és a közönségnek is egyre több csalódást okoz. Vannak olyan nézők is, akik nem gondolkodnak el azon, amit látnak, gondolják, ha ennyi mindent meg tudott nyerni, sőt, még mindig tud, akkor valószínűleg érdemes szurkolni neki, és odafigyelni arra, amit csinál. Ész nélkül, birka módra, a csordaszellem hatása alatt azonban nem. És az eredményein kívül vannak más dolgok is, amiket érdemes figyelembe venni. Nézzük, honnan jutott, hova.

11 éves volt, mikor a volgográdi klubja, ahol edzett, bezárt, így került Szentpétervárra, ahol az orosz edzőlegenda, Alekszej Misin tanítványa lett. Olyan gyorsan fejlődött, hogy 14 évesen már junior világbajnok volt, 15 évesen pedig már kvalifikálta magát a Grand Prix döntőbe és élete első felnőtt világbajnokságán bronzérmet nyert. Innen hamar jutott a csúcsra, 2000 óta aktív szezonjaiban szinte verhetetlen.

Szergej Voronov, Jevgenyij Pljuscsenko és Artur Gacsinszkij

 Már 19 évesen, a salt lake city-i olimpiára esélyesként utazhatott, ám ekkor még gyenge rövid programja miatt kikapott honfitársától, a másik nagy esélyestől és orosz ikontól, Alekszej Jagugyintól, aki jóval tapasztaltabb volt nála.

Jagugyin azonban az olimpia után visszavonult, így Pljuscsenko számára minden lehetőség adott volt, hogy a következő olimpiára rendesen felkészüljön és megnyerje. Előtte még nyert 1-2 Grand Prix döntőt, világbajnokságot és Európa-bajnokságot, de azért két második helyet is sikerült összeszednie. A 2003-as GP döntőn kikapott a kanadai Emanuel Sandhutól, és ugyanebben a szezonban, a 2004-es Eb-n, épp Budapesten Brian Joubert-nek sikerült őt megelőzni. Ezt leszámítva gyakorlatilag oktatta a mezőnyt.

A 2006-os olimpiát úgy nyerte meg, hogy az ezüstérmes Stephane Lambiel 10 ponttal volt mögötte. Egyébként a kűrje a magyar rajongók számára emlékezetes lehet, Edvin Marton szerzett hozzá zenét. Az olimpia után aztán visszavonult, pihent, gálázott. Nem lehetett tudni, visszatér-e valaha.

Zhan Bush edzőjével, Alekszej Urmanovval

De visszatért. Sajnos. És hogyha azt nézzük, hogy milyen egy igazi, korrekt sportolói magatartás, amiért fel lehet nézni egy versenyzőre… Akkor kijelenthetjük, hogy Pljuscsenko ekkor megkezdte erkölcsi mélyrepülését.  Mindig volt egy nem túl finom egyénisége, a sok eredmény, a közönség rajongása pedig csak olaj volt a tűzre.

Kezdődött az egész a négyfordulatos ugrás-mániával. Férfi versenyző már nem is ember négyfordulatos ugrás nélkül. Tényleg fontos elem egy ilyen ugrás, de nem létkérdés. Jó, ha van, de nem csak a technikai elemekről szól a műkorcsolya. Ezért MŰkorcoslya. Mert művészi.

Aztán kikapott a vancouveri olimpián, Evan Lysacektől. Aki még csak négyfordulatos ugrást sem mutatott be (egy korábbi sérülés óta nem tudja biztosan ugrani, ezért hagyta ki). A mi kedves oroszunk pedig nem épp sportszerűen, megalázó módon fejezte ki nemtetszését. Méghozzá úgy, hogy felállt a dobogó legfelső fokára, és csak onnan lépett át a saját helyére. Ráadásul utána a nyilatkozatai sem a korrektségtől voltak túlfűtöttek.

Mint kiderült, négyfordulatos nélkül nem engedhetnének a bírók senkit sem olimpiát nyerni, és Lysaceket vele ellentétben úgyis mindenki el fogja felejteni, mert hozzá képest jelentéktelen. Tény, hogy az amerikai nem akkor ikon, mint ő, de ilyet akkor sem kellene mondania, ha ő találta volna fel a spanyolviaszt.

Andrej Lutaj, és a kis amerikai tehetség, Sam Anderson

Na és mintha ez még nem lenne elég, ezután kihagyta a vb-t, és a szövetsége engedélye nélkül ment el jó pénzért gálázni ahelyett, hogy nemzetét képviselte volna. Az egyéves eltiltásáról szóló döntést legalább már nem merte megfellebbezni.

Ez az idei szezonra járt le, csakhogy mivel előtte nem versenyzett, nem volt meg a minimum pontja az Eb-n való induláshoz. És itt jön megint az a képbe, hogy nem akárkiről van ám szó, hanem Pljuscsenko őnagyságáról. Neki mindent lehet, bármit elérhet. Még azt is, hogy az orosz szövetség külön kérelmére soron kívül mégis elindulhasson az Európa-bajnokságon, ahol egyéként megfelelő pontszám híján nem versenyezhetett volna. Ugyan selejtezőt azt kellett futnia, de ezért nehogy már sajnálni kelljen.

Ezeken kívül pedig, tavaly áprilisban egy prágai gálán, magam lehettem tanúja két dolognak. Ez a bizonyos gála a Nebeské Hrany volt, amit több éve rendeznek meg mindig (idén sajnos úgy néz ki, elmarad), és ami alapvetően a csehek Európa-bajnokának, Tomas Vernernek a nevével fut, tekintve, hogy az ő szponzorai finanszírozzák.

A junior vb bronzérmes Artem Grigorjev

A gála Verner mellett több nagy sztárt is felvonultatott, így ott volt az olimpiai bajnok kínai kettős, Xue Shen és Hongbo Zhao, vagy az amerikai Johnny Weir, de láthattuk Surya Bonalyt, Jozef Sabovcikot, és a francia jégtáncosokat, a Nathalie Pechalat, Fanian Bourzat duót is. Ennek ellenére a gála fináléjának záró felállása úgy nézett ki, hogy volt Pljuscsenko, és a többiek, a pórnép. A pálya egyik szélén ált az orosz, a többiek a másik felén, a nép a királyra mutatott, a király pedig a népre. Még jó, hogy Tomas Verner gálájáról beszélünk.

Emellett azt is láthattam, hogy hogyan bánik a rajongókkal. Egyik barátnőm egy fiatal cseh tehetséggel szeretett volna közös fotót, így odamentünk a VIP kijárathoz, ahol szépen szállingóztak kifele a fellépők. Ment az autogramozás, fotózkodás, viccelődés. Egyszer csak megjelenik Pljuscsenko, testőrökkel körülvéve. Senki nem akart tőle semmit, maximum néhányan aláírást, de őt nyomták a testőrök, befele a kocsiba, mintha legalábbis valami hollywoodi sztárról lenne szó, akinek a fotósok elől kell menekülnie a legnagyobb tömeg közepén.

És mit látunk mindezért cserébe tőle a jégen? Robotmozgást. Stílus nincs, előadás nincs, precízen, pontosan bemagolt technika az van. Kiégett, üres, fantáziátlan programokat mutat be, melyek mind unalmasak. És hogy akkor mire kapja a pontjait? A tekintélyére, a nevére, az edzőjének, Misinnek a tekintélyére, az orosz sportdiplomácia nyomására. És persze a technikára, főként az ugrásaira. A műkorcsolya igazából már túlfejlődte őt, itt vannak a lendületes fiatalok, csehek, franciák, japánok, amerikaiak, ebben a mezőnyben neki már túl sok keresnivalója nincs, csak hátráltatja az újak érvényesülését.

Artem Borodulin

Na de mi van az orosz utánpótlással? Megkezdték a kis Plujscsenkok sorozatgyártását. Ha már egyszer bevált ez a stílus, miért ne lenne jó újra meg újra? És tényleg, működik. Kell egy klón, akit Misin edzhet, és máris van egy világbajnoki bronz- és Európa-bajnoki ezüstérmesük Artur Gacsinszkij személyében, aki ráadásul még csak 18 éves. Persze a haja göndör, így nem teljesen tökéletes, de hajvasalóval megoldották ezt a problémát a tavalyi világbajnokságon. A stílusa is olyan, mint a nagy elődnek, az ő programjai sem kifejezetten élettel teliek.

De van más másolat is, a még juniorban versenyző Zhan Bush. Ő ráadásul annyira hasonlít az orosz sztárra, hogy még azon sem lepődnék meg, ha kiderülne: génkezelték. Pljuscsenko egyik ismertetőjegye a nem kis méretű orra, amelyet Bushnál is felfedezhetünk. Őt a héten egyébként a junior világbajnokságon láthatjuk, de valószínüleg, mivel Pljuscsenko térdműtéte miatt kihagyja a vb-t, elindulhat helyette seniorban is. Most Alekszej Urmanov az edzője, de kérdés, hogy ahogy a jégtáncosoknak, Jelena Iljinihnek és Nyikita Katsalapovnak ott kellett hagyniuk Zsulint és Morozovval készülni, nem kötelezi-e majd őt is a szövetség arra, hogy a továbbiakban Misinnél edzen.

Nem csak ők ketten próbálják egyébként Pljuscsenkohoz formálni a külsejüket. Lassan a teljes orosz utánpótlás copy-paste Pljuscsenko. Az egyéniség, a kreativitás, a tehetség elveszik, és nem marad más, csak sorozatgyártás.

És most érdemes újra elgondolkodni azon, hogy miért is szurkolunk Plujscsenkonak…