Célba ért olajmilliárdok – Mérlegen a Premier League, 1. rész

A Premier League 1992-1993 óta íródó történetében eddig – a Blackburn meglepő, 1995-ös sikerét leszámítva – mindösszesen három csapat tudott az élen végezni: az azóta háromszoros bajnok Arsenal, a szintén a háromszor az élen végző Chelsea, és a 12-szer végső győztes Manchester United. Ezt a sort szakította meg a Manchester City az idei győzelmével.

A fő kérdés, hogy a manchesteri "hangos szomszéd" hatalomátvétele tartós lesz-e, vagy a United – mint már annyiszor az évek folyamán – ezt a támadást is visszaveri, és a Sir Alex Ferguson vezette "vörös ördögök" visszaülnek a trónra. Ez azonban egy másik írás témája, így most ne a jövőre, hanem a közelmúltra koncentráljunk.

Az "égszínkékek" jól kezdték a bajnokságot, és bár előtte az angol szuperkupát (Community Shield) 2-0-s félidei vezetésről elbukták a városi riválissal szemben, az első négy fordulót hibátlan teljesítménnyel abszolválták. Úgy tűnt, Roberto Mancini végre olyan játékosokat igazolt, akik jól beilleszkedtek a csapatba, illetve a régiek közül is egyre többen egyre inkább beépültek a csapatba. Sergio Agüero bombaüzletnek bizonyult (az argentin támadó 23 góljával a góllövőlista harmadik helyén zárt), Yaya Touré kiválóan teljesített a középpályán, és a csapatkapitány Vincent Kompany vezette védelem (Joe Harttal a hátuk mögött) kiválóan zárt: a 38 meccsen kapott 29 gól jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a City bajnokságot tudott nyerni.

Ennek ellenére nem lehet mondani, hogy sima volt Agüeróék bajnoki címig vezető útja: előbb a Bajnokok Ligája-kiesés közepette Carlos Tévez került összetűzésbe Mancinivel, miután a Bayern ellen nem volt hajlandó csereként pályára lépni, mellette pedig Mario Balotelli egy-egy botránya vagy kegyetlen szabálytalansága szolgáltatott nap mint nap témát az angol sajtónak. Az olasz edző mindkét játékost száműzte, kijelentette róluk, hogy amíg ő az edző, egyikük sem fog többet pályára lépni a Cityben, aztán lássanak csodát, előbb Tévez lett reaktiválva (jó formában is tért vissza az argentin), majd a mindent eldöntő utolsó fordulóban Balotelli adta a United sorsát megpecsételő gólpasszt Agüerónak… A jövő legnagyobb kérdése a Citynél, hogy Mancini hosszú távon képes lesz-e kezelni a zseniális, de nehéz természetű játékosait, illetve mi lesz akkor, ha a csapat – a terveknek megfelelően – ezúttal túléli a BL csoportkörét, és tavasszal is komoly tétmeccsekre kényszerül szerda-szombat ritmusban. Egyelőre mindenesetre beértek az arab tulajdonos csapatra költött fontszázmilliói, hiszen 44 év után egy bajnoki címet legalább sikerült szerezni.

A második helyen végző Manchester United rendkívül zaklatott szezonon van túl. Ha Fergusonék valamiben kereshetik a bajnoki cím elbukásának okát, az egyrészről a kiegyensúlyozatlanság, másrészről a csapatot sújtotó példátlan sérüléshullám, harmadrészről az elvártnál gyengébb hazai mérleg lehet.

Az első okra legyen elég annyi, hogy egy ilyen szinten lévő, a bajnoki címre áhítozó csapat nem engedheti meg azt magának, hogy az Arsenal 8-2-es legyőzése után hazai pályán 6-1-re kap ki a legnagyobb rivális Citytől. Az Old Trafford félelmetessége nem csak a városi derbin illant tova, hanem például nagyon hiányoztak a végelszámolásnál a szilveszteri, tökutolsó (majd később kieső) Blackburn elleni 3-2-re elvesztett találkozón bukott pontok. De említhetnénk a Wigan elleni idegenbeli zakót, az Everton ellen öt perc alatt bekapott két gólt, és még sok minden mást is. Mindez annak tükrében furcsa, hogy a Chelsea otthonában például 0-3-ról állt fel a United…

A némileg megfiatalított játékoskeret szűkösségére jól jellemző, hogy januárban vissza kellett térnie a 2011 nyarán már visszavonult Paul Scholesnak (aki azóta még egy évet aláírt), és nem csak hogy visszatért, hanem vezérletével a "vörös ördögök" egy csapásra megtanultak újra focizni. A szezon elején üstökösként berobbanó Tom Cleverley sérülései miatt alig játszott, de Ferguson menet közben hosszabb-rövidebb időre elvesztette Darren Fletchert, Andersont, Nemanja Vidicset, Antonio Valenciát, Ashley Youngot és Chris Smallingot is, míg a fiatalok közül David de Gea rettenetes szezonkezdet után rázódott csak bele a Premier League ritmusába, a remekül kezdő Phil Jones pedig szezon közben fáradt el nagyon. Wayne Rooney így is a második helyen végzett a góllövőlistán, ő azonban ezúttal egyedül kevésnek bizonyult a bajnoki címhez (rajta kívül csak Hernandez érte el a tíz bajnoki találatot). Ettől függetlenül nincs mentség arra, hogy a csapat nyolc pontos előnyt herdált el a bajnokság hajrájában…

A dobogó harmadik fokára az Arsenal állhatott fel, mégpedig nagy részben a Robin van Persie, valamint az ezúttal a csapatot elkerülő sérüléshullám miatt (lehet, hogy a United elleni 2-8-nál átadták a sérüléseket Fergusonéknak?!). Amikor Wengerék hattal kikaptak az Old Traffordon, és a BL-főtáblára jutásuk sem volt biztos, rengeteg szurkoló követelte a francia menedzser fejét. Wenger maradhatott, meglett a BL-főtábla is, Van Persie-ből gólkirály lett, a csapat kulcsemberei viszonylag keveset voltak sérültek, ennek ellenére a trófea hosszú ideje hiányzik az Arsenal vitrinjéből. A bajnokság elúszása idén leginkább a csapat rettenetes idegenbeli mérlegének volt köszönhető (19 meccsen mindössze kilenc győzelem és hét vereség), ám most először úgy tűnik, nem kapkodják el nyáron az "ágyúsok" legjobbjait, így talán a következő szezonban nyernek is valamit Wengerék.

A negyedik helyre a Tottenham Hotspur ért oda, amelynek tagjai rendkívül dühösek lesznek, ha a Chelsea megnyeri a BL-döntőt, hiszen az azt jelentené, hogy a "sarkantyúsok" megint lecsúsznak a Bajnokok Ligájáról, immáron sokadszor. Pedig jó szezont produkált a Spurs, sokáig ott loholtak a két manchesteri gigász nyomában, aztán tavaszra kicsit kipukkadtak Harry Redknapp tanítványai. Különösen fájó lehet a londoniak számára, hogy gyakorlatilag az összes kiesőjelölt csapattól kikaptak legalább egyszer a szezon során (West Brom, Wigan, Wolverhampton, Norwich, Bolton, Blackburn), így még akár kisebb csodának is felfogható a csapat negyedik helye.

Az ötödik helyen a szezon legkellemesebb meglepetése, a Newcastle végzett. A "szarkák" elsősorban szenegáli csatárkettősüknek, a 13 gólig jutó Papiss Cissének és a fél szezon alatt (!) 16 találatot szerző Demba Bának köszönhetik az előkelő helyzést, és az ezzel járó, jövő évi Európa Ligás szereplést. Alan Pardew kiváló csapatot kovácsolt a fekete-fehérekből, ahol ha lesz pénz az erősítésre, illetve a kulcsemberek megtartására, akkor bizony jövőre merhetnek merészebb álmokat is szövögetni.

Hatodik helyen a rendkívül kétarcú Chelsea végzett, amely a bajnokságban jobbára csak vergődött, a különböző kupákban viszont szépen menetelt. André Villas-Boas nem lett az új Mourinho, hiába vásárolta ki őt portói szerződéséből Abramovics, szezon közben ki is rúgta. A helyére lépő Roberto Di Matteóval megtáltosodott a csapat, és ugyan a tönkretett bajnoki szereplést már nem lehetett helyrehozni (az elmúlt tíz szezont figyelembe véve most először csúszott ki a csapat a legjobb négyből), egy FA-kupa-győzelemmel, és egy BL-döntővel vigasztalódhattak a londoniak hívei. Előbbivel a csapat jövő évi EL-szereplése már biztos, utóbbival még a BL is meglehet – a Tottenham kárára.

Érdemes még szót ejteni a nyolcadik helyen végző Liverpoolról, amely immáron zsinórban harmadik éve képtelen az első ötben végezni, ezáltal esélye sincs arra, hogy a Bajnokok Ligájában indulhasson. "King Kenny" ide vagy oda, nagyon nem találja sem a megfelelő igazolásokat, sem a megfelelő játékstílust a ‘Pool, mely azonban idén legalább nyert valamit – egy Ligakupát…

Ami pedig a magyar érdekeltségű csapatokat érinti: Buzsáky Ákos volt, hogy minden meccsen játszott, volt, hogy alig kapott lehetőséget az utolsó fordulóban bentmaradó Queens Park Rangersben, Bogdán Ádám pedig hiába védte végig kiválóan szinte a teljes szezont, csapata, a Bolton nem tudta elkerülni a kiesést. Kérdés, melyiküknek jobb…