Azt hiszem ma nem vagyunk a topon

 

"A mai napon elbúcsúztunk szomszédjainktól – Mike és Fred immár hazafelé tartanak. Azzal, hogy felszámolják a táborukat, a mi alaptáborunk még inkább el lesz különülve a többiekétől. Csak a konyhásfiúk – Akbár és Ali – és Dávid és én. A legtávolabbi, a legkisebb tábor. A magyarok.

 

Furcsa, amolyan szomorú vasárnapi hangulat van. Délelőtt engem is elragad a melankólia, ráadásul meglepő egészségügyi problémával szembesülök, de hagyjuk is ezt most! Egyik pillanatban aztán rádöbbenek, hogy eddig még nem volt ilyen és most sincs rá okom – ugyan mi ez a gondterheltség?!? Megrázom magam és felteszem a kérdést: kihez is tartozik ez??? Hozzám? Aligha! Nincs ok a panaszra. Délutánra nem csak a kedvem derül ki, de az idő is: szelíd napfény árasztja el a gleccsert. Szinte fürdőzünk az örömben. Micsoda helyen vagyunk – imádom ezt!

 

Észreveszem, hogy az alaptáborok végén, messze lent a morénasáv mellett kisebb-nagyobb karavánok távolodnak. Sokan feladták az elmúlt napokban. Hunyorogva figyelem a lassan elvonuló apró pontokat. Értem már, kiknek a komorságát érezhettem…

 

Mi viszont itt vagyunk és kitartunk. Egy expedíció egyik legtermészetesebb feladata, ha várakozni kell – és mint mondottam, nincs ok a panaszra, hiszen eddig minden tökéletesen alakult! Másztunk, pihentünk, másztunk, pihentünk, másztunk, pihenünk! Az időjárás lényegében mit sem szólt közbe az elmúlt hetek munkájába. Annyira jó erre gondolni – elégedettség tölt el és ahogy látom, Dávidból is ez sugárzik! Micsoda jóidő – Allah derűs kedvében van ezen a nyáron! A várakozás pedig most sem lesz megterhelő, hiszen ahogy sejteni lehet, csak egy-két plusz napról van szó…"

(Szilárd)