"Azt gondoltam, jobb lenne az egésznek véget vetni, mert minek élek.”

Homonnai Luca karrierje álomszerűen indult, ám egy sérülés miatt rémálommá vált. A nevét már tiniként a világelitbe beíró kajakos évekig a poklok poklát járta mire újra megtalálta önmagát. A hosszú ideig evési zavarokkal és depresszióval küszködő lány most már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy elmesélje egyedülálló történetét, ezzel is erőt adva másoknak.

Luca kilencéves korában ment le először a szarvasi vízitelepre, ahol az első perctől kezdve teljes erőbedobással vetette bele magát a kajakozásba. Bár csapata javarészt nála már régebb óta edző fiúkból állt, eltökéltségének és motivációjának köszönhetően nem sokáig volt lemaradva. Hihetetlen akaraterejére mások is felfigyeltek, próbálták elcsábítani az uszodába és a birkózószőnyegre is, de mivel ő a kajakozás mellett tette le elsőre a voksát, maradt. A saját elmondása szerint már gyerekként is borzasztóan dacos és önfejű lány úgy döntött, történjen bármi, a sportra teszi fel az életét. Határokat nem ismerve, edzésről hazaérve még erősítőgyakorlatokat végzett. Mindössze tízévesen már saját magának írta otthoni edzésterveit, és bár edzője rájött a turpisságra, ő hajthatatlan volt.

„Az edzőm rájött, hogy otthon is edzem, de hiába próbált rám hatni, nem lehetett. Aki megpróbálta, azt otthagytam."

"A sok edzőváltásom is ezen alapult, hogy nem igazán tudtam rábízni magam egy szakemberre, mert nekem mindig ott volt az, amit én éreztem, amit én akartam. Lehet, hogy ez a nagy buzgalom is hozzájárult ahhoz, hogy később az történjen, ami történt, de nem lehetett rám hatni.”

A "zugedző"

Homonnai Luca már tízévesen saját edzéstervet írt magának és még az edzéseket követően is erősítő gyakorlatokat végzett otthon.

Nemcsak a versenyeken nem tudta elviselni, ha valaki jobban teljesít nála, edzésen is kiborult ettől a ténytől. Első pánikrohamja egy kevésbé jól sikerült tréning után jelentkezett. Luca olyannyira rosszul lett, hogy többen azt hitték, infarktusa van.

„Már gyerekként is képes voltam szívinfarktust produkálni, amikor nem sikerült egy edzésem. Ha engem olyan győzött le a gyakorláson, akit nem akartam, akkor képes voltam olyan szinten bestresszelni, hogy nem kaptam levegőt, befordultam a vízbe és azt hitték rólam, hogy szívrohamom van.”

Első Eb-jén K-1 1000 méteren ezüstérmet szerzett.

Fotó: Homonnai Luca

Bár ez akár intő jel is lehetett volna, a lány habitusából kiindulva senki nem gondolta, hogy ez a fajta fanatizmus egyszer komoly problémákhoz vezet majd. Luca egyetlen célja az lett, hogy a legjobbá váljon, ennek érdekében pedig sokszor minden határon képes volt átlépni.

„A fanatikusok fanatikusa voltam. Tizenkét éves koromban kiment a bokám, és én azt úgy éltem meg, hogy Úristen mit fogok csinálni, most nem tudok majd úszni. Elmentem befáslizott lábbal az uszodába. A fásli lecsavarodott és úgy nézett ki, mintha egy wc papírt húznék magam után. Iszonyat ciki volt, de nem érdekelt."

2015-ben az ifjúsági vb-n a dobogó legfelső fokára állhatott.

Fotó: Homonnai Luca

"Ha kellett fájdalomcsillapítóval csináltam végig az edzést. Nem tudtam a másik oldalról látni a dolgokat. Nem tudtam úgy nézni, hogy majd egy egészséges felnőtt életet akarok élni."

"Egy évvel később egyszer fájt a hasam és annyira ráparáztam, hogy azt hittem vakbélgyulladásom van. Egész éjjel nem aludtam. Reggelre elmúlt a fájdalom, de én úgy mentem ki reggel anyukámékhoz, hogy ki szeretném vetetni a vakbelem, mert mi lesz, ha egyszer begyullad a verseny előtt. Én azt nem élem túl.”

A kajakos a még jobb eredmények elérése érdekében tizennégy évesen Győrbe költözött. A tini egyedül élt egy albérletben egy olyan városban, ahol nem ismert senkit, de ment előre.

"A fanatikusak fanatikusa voltam."

Homonnai Luca mindent a sportra tett fel.

„Utólag már én is elcsodálkozom rajta, hogyan bírtam. Az egész életem benne volt egy burokban, én mindent a sportra és az eredményekre tettem fel. Ha bármit meg kellett csinálni, akkor nem azt láttam benne, hogy nekem el kell költöznöm egyedül és ott mosnom, főznöm, takarítanom kell, hanem azt, hogy ez visz előre, ettől lesznek jók az eredményeim, ettől jutok ki az adott versenyre, így az előbbiek nem voltak tételek az életemben."

"Nekem semmi nem számított, csak a sport. Ha azért embert kellett ölni, akkor azt kellett.”

Ez a mentalitás meghozta eredményét, 16 évesen már a világbajnoki dobogó 2. fokán állt a nála kétszer idősebb Janics Natasával. Azzal a kajakossal, akire felnézett és akihez sokan hasonlították őt a kezdetektől fogva. Ekkor már sűrűbben jelentkeztek nála pánikrohamok és étkezési zavarokkal is küzdött. Kifele persze sosem mutatta.

A World Paddle Awards díjátadóján, Barcelonában.

Fotó: Homonnai Luca

Egy cél lebegett a szeme előtt, az olimpiai álom, amiért gyerekkora óta készült. Ekkor már nem a sport szeretete hajtotta, mindenáron bizonyítani akart. A folyamatos kényszer miatt egyre feszültebb lett, emiatt pedig egyre rosszabb időket ment. Minél inkább akarta, annál nehezebben tudott teljesíteni. Háromszorosára emelte az edzésadagját, az étkezését pedig a felére csökkentette. Folyamatosan dühröhamai voltak, de olyan is előfordult, hogy a feszültségtől fél arcában lebénultak a mimikai izmok. Az elrontott olimpiai válogató és az, hogy az ifjúsági világbajnokságon mindenki aranyat várt tőle, még tovább nyomasztotta.

„Mire eljutottam az ifi vb-re, egy kizsigerelt idegroncs voltam.”

A világversenyen végül háromból három számot nyert meg, de nem sokkal később teste jelezte, elég volt. Egy spanyolországi edzőtábor során Luca teljes háta beállt, lapockája pedig annyira kidudorodott, hogy azt hitték kiugrott a helyéről. Végül egy idegi károsodással járó gyulladásos betegséggel diagnosztizálták, ami nála egyet jelentett az addigi álmok szertefoszlásával. Tizennyolc éves volt és mindent egycsapásra kihúztak a lába alól, ami addig az életét jelentette. Nem bírta elviselni a veszteséget, depressziós lett. Először külföldre menekült, mert minden rosszat Magyarországgal azonosított. Hazajött, majd mindenkit elmart magától, akire addig számíthatott. Utána mindenhol kereste a szeretetet, de nem találta. Mindenbe beleugrott, de nem csinált végig semmit. Később azzal is meg kellett küzdenie, hogy emiatt már senki nem veszi komolyan őt. 18 és 20 éves kora között, ott állt álmok és tervek nélkül és fogalma nem volt róla, hogy mi lesz vele.

"Volt amikor az gondoltam, jobb lenne az egésznek véget vetni, mert minek élek."

Az egykori kajakos sokáig nem tudta, hogyan dolgozza fel, hogy egy sérülés miatt idejekorán véget ért karrierje.

„Megjártam a poklok poklát. Nem tudom mihez hasonlítani, de sokszor elgondolkoztam rajta, milyen szituációval lehetne megmagyarázni azoknak, akik nem voltak benne az élsportban. Talán egy gyermek elvesztéséhez hasonlít a legjobban. Az ember rátesz mindent egy lapra és azt elveszíti. És nem úgy veszíti el, hogy csak egy részét az életének, hogy a szerelmét, a gyerekét, kutyáját. Nyilván nem rosszabb, mert inkább veszítsek el bármilyen munkát vagy eredményt. De mégis egy kicsit így éltem meg, mert nekem csak ez volt."

"Nekem nem voltak barátaim, minden erre volt alapozva. Amikor ezt elveszíti az ember, kicsúszik a lába alól a talaj és azt érzi: Mit csináltam eddig? Hova menjek ezután?"

"Ezt éltem meg és ez évekig tartott. Kerestem az utam, de mindig zsákutcához értem és amikor azt éreztem, hogy már kezdek belőle egy kicsikét kijönni, akkor mindig jött egy nagy pofon és kezdődött minden elölröl. Már azon is gondolkoztam, hogy átok ül rajtam, vagy elcserélték a szerencsém."

"Sosem találtam meg azt, ami igazán boldoggá tett volna, és ebben az időszakban voltak nagyon mély pontok, amikor már azon gondolkoztam, lehet, hogy jobb lenne az egésznek véget vetni, mert minek élek.”

„A sportban, ha az ember mindent megtesz azért, hogy jól menjen, végigcsinálja az összes edzést, akkor nagyon kicsi az esélye, hogy eltörik a lapátja és valami nem sikerül, de a való életben eltűnhet a víz is. És akkor nem tud az ember mit csinálni. Hiába edzett, hiába lenne ott a hajó és a lapát, egyszerűen nem tud továbbmenni. Sokáig kellett emésztenem, hogy az élet így működik, itt nem tapsolnak meg mindenért és nem lehetek mindenben a legjobb a világon.”

Ma már újból előre tekint.

Fotó: Sport365/Erdős Géza

Kétévnyi útkeresés után újabb fordulat jött az életében. Felcsillant a remény, újrakezdheti. Gyógyultnak nyilvánították és ő újra edzésbe állt. Legbelül mégsem hagyta nyugodni egy érzés, ami azt súgta ismét kiújul a betegsége. Bár hazánkban ennél a kórnál erre még nem volt példa, igaza lett. Egy darabig még küzdött. Epilepsziagyógyszerekkel próbálta elviselni az elviselhetetlent. Még nem volt húsz éves, amikor Tatán belehasított egy gondolat, és úgy döntött, vége. Azt a pillanatot sosem fogja elfelejteni.

„A tatai edzőtáborban voltunk és annyira fájt a hátam, hogy feküdtem a földön és nem bírtam megmozdulni. Feküdtem és arra gondoltam, hogy Úristen, előfordulhat, hogy ha lesz egy gyerekem nem bírom majd megemelni. Átfutott rajtam, hogy odajön hozzám, hogy anya ölelj meg és nekem azt kell mondanom, hogy nem tudlak, mert a végigtelenségig csináltam valami olyat, amiben nem vehettem fel a versenyt. Akkor döbbentem rá, hogy nekem ennyi volt, mert többet ér az, hogy amikor ott leszek családanyaként, akkor teljes életet éljek és ne egy idegileg és testileg rokkant ember legyek.”

"Rádöbbentem, hogy nekem többet ér az, hogy ne egy idegileg és testileg rokkant ember legyek."

Homonnai Luca elmesélte mikor és miért döntött úgy, lezárja pályafutását.

És hogy megbánt-e bármit az elmúlt 13 évből?

„Felfele ívelő karrierem volt és a sérülésem napjáig azt gondoltuk, határ a csillagos ég. Ha az folytatódott volna egy percét nem bánom meg az addigiaknak, de ha visszatekintek arra, hogy nem voltak barátaim, nem pasiztam, a szalagavatón ismertem meg az osztálytársaim, ott van bennem a hiány és a mi lett volna, ha…”

Arról, hogy a lapát végleges letétele után még milyen kihívások vártak Lucára, és milyen célokat tűzött ki magának az élsporton túli életében, és miért tartotta fontosnak azt, hogy kiálljon a nyilvánosság elé, cikkünk következő részében olvashat.

Borítókép: Sport365/Erdős Géza