Az esti fények játéka teljesen elkápráztat

 

"A 7000 méteren kialakított kényszerszállásunkat valójában az egyik legjobb táborhelynek tartom: a fölénk tornyosodó sziklaorom védelmező, a kilátás csodálatos, a Fekete-piramis hangulata pedig konstans izgalommal tart minket éberen. Időben összekészülünk, összecsomagoljuk a sátrat és elindulunk fölfelé.

 

A Fekete-piramist sokszor úgy írja le az irodalom, hogy egy egybefüggő, többszáz méteres, függőleges fal nyeli majd el a vakmerő hegymászót. Való igaz, hogy meredek és hosszú is, de valójában egy tagolt falrendszerről van szó: szikla és hó váltakozása teszi érdekessé a terepet. Szívesen készítenék fotókat, de a szél egyre erősödik és bevallom, csontig hatoló hideg kezd rátelepedni a komor sziklarengetegre. Pehelykabátot húzunk. Arcunkra kiül a fagyos szenvedés mániákusan komikus vicsora. Hunyorgunk a csípős szélben, de csak megyünk és megyünk tovább. Minden lépés, minden mozdulat felfelé visz.

 

Egy hosszú, hetven fok körüli kuloár vezet ki a falból. Magasra szegem a tekintetem és hirtelen elordítom magam: a kavargó porhóban látomásszerűen erősödik fel a hirtelen jelenség – lavina!!! Avalanche! – kiáltom az alattam kapaszkodóknak is eltorzult hangon, majd nyomban a sziklához lapulok. Tudatosul bennem, hogy Dávid szinte meg sem mozdul, mire rájövök, hogy fölöslegesen nagy volt az ijedtség. A jelentéktelen hóár húsz méteren belül semmivé foszlik és eltűnik a folyosó túlpartján. Jól van: ki tudta volna, hogy mi jön onnan fentről… A hármas tábor vidékének kellőképpen rossz a híre – jobb megijedni. Akár félni is. Vállalom.

 

 

A karomat mégcsak könnyen lerázom és úgy érzem, hamarabb visszatér beléjük a melegség, na de a lábaim – nem mondom, hogy okos döntés volt a „hatezres”, akklimatizációs bakancsainkban ebbe a magasságba merészkedni, de ha szélcsend lenne és napsütés, akkor bizonyára komfortosan is érezhetnénk magunkat. Nem úgy most! Egy bizonyos ponton elfog – merjem kimondani? – a rettegés? Legalábbis valami afféle: KOMOLYAN felmerül bennem a gyanú, hogy lábujjaim egy részét ezen a napon elveszíthetem. Viccesen görbék és már gyerekként is kiemelt érdeklődéssel vizsgáltak az ortopéd orvosok, de azért mégiscsak kár lenne értük, a francba is! Minden lehetséges ponton arra törekszem, hogy valahogy lengessem a lábaimat: évekkel ezelőtt már voltam hasonló helyzetben, akkor is sikerült visszapumpálni a vért a lábfejembe, na de most határozottan ijesztőbbnek tűnik a helyzet! Ráadásul ezek a hólejtők – hát mikor pillantjuk már meg a hármas tábort?!? Hol van a vége? Hol van a megmenekülés? Ez így nem lesz jó… Legalábbis nem nagyon.

 

7400 méter. Az új magasság elérése egyikünkben sem volt kérdéses. Ám most gyorsan, lapátolnunk kell! Villámgyorsan kimélyítjük a sátornyi párkányt a hólejtőben és már rá is terítjük a ponyvát: összepattintjuk a rudazatot, gyors cövekelés és mint megriadt mormoták, eltűnünk az odúban. Hangos zihálás kíséretében vetkőzünk: én egyelőre nem is merek ránézni a lábaimra – a hálózsákom takarásában húzom le a zoknijaim. Hosszú percek múlva érzem, ahogy megindul a keringés az ujjaimban. Dávid is látja már a fényt az alagút végén: mint két bolond, ülünk a kis sátorban és sóhajtozva, vadul masszírozzuk a lábujjainkat. Talán mégsem lehetett akkora a baj, ha nem egyből a másik hóna alá dugtuk őket – volt már ilyen
 

 

Viharos belépőnk után a szokásos tábori aktivitásokkal teltek az órák. Hóolvasztás, főzés, ivás, falatozgatás. Persze ebben a magasságban meglepően reagálhat az ember szervezete: egyik pillanatban Dávid hirtelen felül, majd a legnagyobb természetességgel a saját ölébe hány! Hmmm, maga elé hányt Dávid? – igen, ez történt, kapcsolok némileg meglepődötten és valamit a hálózsákjára dobok, hogy felitassam a nyálszerű, sűrű cuccot. Dávid is takarítani kezd, de egy pár mozdulat után visszadől – lehunyt szemmel fekszik a félhomályban. Minden oké, egyszerre túl sok volt a folyadékbevitel: ennyit számíthat, hogy három vagy négy, vagy mohón, netán hat kortyot hörpintünk le egyszerre. Magasság. Mikor mit dob… A rutin nem ad helyet kétségbeesésnek: rendben vagyunk. Én is folytatom a vacsorám. (Azért néha oda-odasandítok Dávidra.)

 

Az esti fények játéka teljesen elkápráztat. A horizonton rózsaszín felhők lapulnak szét: ameddig a szem ellát, csak hegyek és hegyek – csúcsok ezrei! Fölöttünk pedig a Váll, szinte karnyújtásnyira! Felvillanyoz a pillanat. Ekkor még nem tudjuk, mi vár ránk éjszaka – eszeveszett vihar tör ránk, de olyan, hogy Dávid később bevallja, többször eszébe jutott: rögzítenünk kellene magunkat, mielőtt a szél és a hó lesöpör minket a lejtőről! Körbelapátolhattuk volna a ponyvát, de már késő: hajnalra szinte összenyom minket a sátor alá kúszó porhó! Az előtér majdnem plafonig telítődik! A tombolás hangja túlvilági zúgás: egész éjszaka fáradhatatlanul süvölt a szél, olykor mennydörgésszerűen vág rá a sátortáborra – kipattannak a szemeim és eldönteni sem tudom, hogy ez most mi! Tényleg a szél tombol ily vadul vagy a fölöttünk lévő hólejtő szakadt le és indult meg felénk robajló árként??? Nem is gondolkozok. (Egyébként sokkal jobb a mostani táborhely, mint 2015-ben és tizenhatban.) Egy ilyen éjszaka tudjátok, milyen? Nem baj. Nehezen jön el a hajnal. De ha eljön végre, akkor az nagyon szép. Igazán.

 

Ezért vagyunk itt. Mert szép."

(Szilárd)

 

Korábbi bejegyzéseiket itt olvashatják: