A valóság helyett az elképzelt valóság dönt a síugrásban

Kedvencem, a síugrás az egyetlen a sport a világon, ahol nem a valóság, hanem az elképzelt valóság alapján döntenek a sorrendről. És, hogy miért? A természet miatt.

 

A síugrók ellenségei a következők: hó, eső, szél, sötétség, köd, tehát nagyjából minden, ami a tél velejárója. Ezért külön szerencse, hogy téli sportág. Tudom, hogy van a nyári változata is műfüvön, kerámia nyomvonalakkal ellátott sáncokról, de az engem nem érdekel.

 

Szóval a téli sportnak a tél kellékei a legnagyobb ellenfelei. Vegyük sorba, hogy miért.

 

Hó: betömíti a nyomvonalat, amin lecsúsznak a versenyzők a sáncról, ráadásul, ha a fogadó zónában vastag a hótakaró, akkor az balesetveszélyes, nem csúszik rajta a léc, ezért mindig letaposott hófelületre érkeznek meg a versenyzők.

 

Eső: megáll a víz a nyomvonalban, orra bukhatnak a versenyzők már a sáncon, a hóra eső kombináció hatásairól meg nem kell külön beszélni.

 

Szél: Ha hátszél van, lenyomja a versenyzőket, nem tudnak nagyot ugrani. Ha oldalról fúj be, kifújja alóluk a légpárnát, hatalmasat zuhannak. Ha szembeszél van, arra rá tudnak feküdni, de így annyira messze repülhetnek, hogy az balesetveszélyes. Mint a síugrás történelmének a leglegendásabb repüléseinek egyikénél, Janne Ahonen esetében. 2005-ben sorra dőltek a legendás planicai sírepülő évzárón a világcsúcsok. Ismerve a kedvencem vakmerőségét, percig nem kételkedtem benne, hogy megpróbálja. Látni a felvételen az edzője arcán, mennyire örül neki, hogy megérkezett a felfelé történő légáramlás, egyből engedi is Ahonent, aki soha nem látott magasságokban kezdte meg a repülést, és nem is nagyon akar(t) leesni. 240 méterig lehetett akkor normálisan elugrani (ezután már nem lejtőre, hanem ívben, egyenes talajba érkeznének az ugrók, ami azt jelentené, hogy nagyjából 120-szal csapódnának be fejjel, ami egyet jelent a halállal). Nos: ha Ahonen, nem ismeri fel, hogy meg fog halni (nagyjából 100 méter megtétele után előbb a tenyereivel kezd el fékezni, majd felemeli a léceit, hogy lassuljon), ha nem csinál valamit, akkor ő, az akkori finn és norvég számítások szerint, valahol 260 és 265 méter között ért volna földet, nagyjából 140-nel. De ő inkább korrigált és összetörte magát.

 

 

 

Éppen az ilyen esetek miatt is vezették be a síugrásban a kalkulációs számításokat. Régebben, ha változtak az időjárási körülmények, akkor mindig újra kezdték a sorozatot, hogy mindenki azonos feltételek mellett ugorjon. Jó izgalmas volt 8-9 órákon át nézni ugyanazokat a gyengébb próbálkozásokat. Na, ennek vetettek véget, mert mérik a szél erősségét, irányát, ennek megfelelően lehet változtatni a kiülök (a magyar riporterek beülőnek hívják őket az Eurosporton, de én esküszöm mindenre, hogy kiülnek rá a sáncra…) helyzetén. Mindennek van számértéke, ezeket adják össze. Így van az, hogy elképzelik, ki mekkorát ugrott volna, ha mindenkinek ugyanolyan körülmények között kellett volna teljesítenie…

 

Szóval a legtöbb gondot a szél okozza, azért rendeztek ma is csak egy sorozatot, mert annyira veszélyes volt már, hogy a versenyzők testi épségére kellett figyelnie a zsűrinek. Soha nem értettem azokat, akik emiatt haragudtak a döntnökökre, mert az ugrók biztonsága és nem a fotelszurkolók szórakozása a legfontosabb. Akinek nem tetszik, hogy viharban nem ugranak vagy repülnek, az csinálja helyettük.

 

Szóval bekavart a szél, egy sorozat után hirdettek eredményt, és nem hittem el, amit látok (a finnekhez fűződő elfogult szerelmemről és a Négysáncon aratott győzelmemről ebben meg ebben a cikkben írtam részletesen): Jarkko Maeaettae a 14. helyen végzett! A verseny előtti nap egyébként azt ígérte a Fészen, hogy továbbra is apránként tud fejlődni…

 

 

Janne döbbenetes repülése óta fejből csak Lauri Asikainen egy hetedik helye ugrik be jobb eredménynek, meg egy 2014-es verseny, pont Innsbruckból (legyen Finnország új fővárosa!) mint ma, amikor szintén félbeszakadt a verseny, amit akkor így Anssi Koivuranta nyert meg, aki alapból nem is síugró volt, hanem északi összetettes, de ebben a szakágban sem előtte, sem utána nem volt semmilyen örökké emlékezetes eredménye.

 

Holnap egyébként újabb kvali, majd rá egy napra jön az utolsó verseny Bischofshofenből. Ez, és már csak nagyon kevés ilyen van a világon, természetes sánc. Nem ilyen város közepére épített „tákolmány”, hanem az erdőben van a hegyen. Nem is szerette soha senki igazából, csak Janne Ahonen, akinek aztán tényleg mindig mindegy volt, hol, milyen sáncról és milyen időjárási körülmények között kell ugrania, mert ő nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Egészen addig, ameddig össze nem törte magát.

 

 

Az egyik leglegendásabb versenye is itt volt, és ez azért jutott eszembe, mert most is valós esély van arra, hogy holtverseny legyen az élen a végelszámolásnál. Akkor Janne és a cseh Jakub Janda szereztek ugyanannyi pontot négy versenyen (!), most erre Daniel Andre Tande és Kamil Stoch pályázik jó eséllyel, akik között, ha a pontokat átszámítjuk méterre, nagyjából 1 méter a különbség. 

 

Tehát zseniális, hihetetlen versenyre van kilátás, eszement ugrásokkal, kiváló formában lévő sportolókkal. Mindegyik ugró, aki indult a versenyen csak elismerést érdemel és persze azért is, mert továbbra is segítik, megbecsülik egymást a versenyzők és a nemzetek. De még mindig nincs a mezőnyben egy olyan ugró sem, akiről el lehetne képzelni, hogy egyszer ötszörös győztes lesz, mint a kedvenc sportolóm.

 

De ha láthatnék még egy jó finn ugrást – csak egyet, nem többet – akkor megígérem, hogy még ennél is hosszabb cikket írok újra a világ legszebb sportágának legcsodálatosabb versenyéről.