A Real-Barca história – Az El Clásicora hangolva

 

Az első meccsre a történelemben 1929. február 17-én került sor, melyet a „Királyiak” nyertek 2-1-re, Morera duplája után. A rivalizálás a két klub között tehát már majdnem 100 éves, és ez a versengés három fő okra vezethető vissza. Az első az, hogy a két sztárklub központja Spanyolország két legnagyobb városában helyezkedik el, Barcelonában és Madridban. A második ok pedig, hogy a két csapat, az ország két legsikeresebb klubja is egyben. Mindkettő több mint 60 trófeával büszkélkedhet. A harmadik és egyben a legkézenfekvőbb, a politikai töltete az összecsapásnak, ugyanis a barcelonaiak katalánnak vallják magukat, míg a madridiak spanyolnak. Ebből következik az is, hogy az ország himnuszának mindmáig nincs szövege.

 

A Barcelona szurkolói mindig is úgy hitték, a Real Madrid szimbolizálja Franco tábornok rezsimjét, ami 1939 és 1975 között uralkodott Spanyolországon. A tiszta fehér csapat azért jön, hogy magát a diktátort reprezentálja és a katalánok arra használták a csapatok látogatásait, hogy kiadják dühüket a tartomány elnyomásáért. A madridisták cserében a kék-piros csíkosakban a szeparatista mozgalom vezéralakjait látták, teljesen ellentétes világnézettel.

 

 

A Franco-évek vádemelésekkel voltak tele, rendbontásért, vesztegetésért és extrém partizán cselekedetekért, amik felütötték a fejüket mind a pályán, mind a pályán kívül, amikor a két gárda találkozott. A győztes fél mindig károgni fog és gúnyolódni, míg a vesztesek mindig azt fogják állítani, hogy a meccsek végeredményei már a kezdés előtt eldőltek és még csak esélyük sem volt.

 

 

Egy híres-neves esemény, ami valószínűleg még mindig fájó pont, az Alfredo Di Stefano átigazolása az ’50-es években. Idővel mindkét fél megvádolta a másikat kéz alatti üzletelésekkel. A katalánok még mindig azt állítják, a Madrid a politikai kapcsolatait használta arra, hogy megakadályozza az argentin sztárjátékos leigazolását, aki a hősük, Kubala László mellett állt volna ki a Barca színeiben.

 

 

 

A tények viszont más megvilágításba helyezik a történéseket. Di Stefano Kolumbiában a Millonarios csapatában játszott, ahol a szurkolók csodálták, míg a River Plate-nél volt nyilvántartásban. A spanyolországi turnén a Barcelona szemet vetett rá és rögtön felvette a kapcsolatot a Riverrel. A buenos aires-i csapat beleegyezett, hogy csatlakozhat a katalánokhoz, ha a Millonarios is beleegyezik. Ám a kolumbiai gárda dühös lett, hogy a River rábólintott az alkura és közölte, a focista sohasem hagyhatja el a klubot.

 

 

A dühük akkor forrt igazán, amikor a Barca rábeszélte Di Stefanot, hogy hagyja el a venezuelai út alatt a csapatot és ő kijelentette, sohasem tér vissza Kolumbiába. Míg a Millonarios visszautasította, hogy bármilyen átigazolást megvitassanak ilyen körülmények között és a Barca visszautasította, hogy visszaadja őt, a Real Madrid megkereste és hatalmas summát ajánlott mind a Rivernek, mind a kolumbiaiaknak a szolgálataiért. Az elharapódzó küzdelem odáig vezetett, hogy a spanyol FA – aki mindkét spanyol klub működését felügyelte – salamoni döntést hozott, hogy a a játékos az 1953/54-es és az 1956/57-es szezont a Madridnál töltse, míg a Barcelona színeiben játsszon 1954/55-ben és 1957/58-ban.

 

 

 

Az első 5 Európa Kupa megnyeréséhez segítette a Realt, és egyike lett a világ legtiszteletreméltóbb játékosainak, vállvetve küzdve Puskás Ferenccel. Rendkívül kínos epizód volt ez a Barca számára, aki így engedett el egy igen tehetséges futballistát, hogy az a legádázabb ellenségükhöz csatlakozzon- a kormányzat beavatkozása nélkül.

 

 

A Franco rezsim megszűntével a hasonló összeütközések ritkultak, ezt a rendszert Luis Figo változtatta meg, ahogy öt évvel ezelőtt egy olyan váltás mellett tette le a voksát, ami hűen másolta a Di Stefano-sztorit.

 

 

 

Az után, hogy példakép lett a Camp Nouban, Figo egy világsztárhoz méltó fizetést akart kieszközölni, vagy pedig máshol keres boldogulást. Szóbeszédek szerint előszerződést kötött a Reallal, hogy ha Florentino Pérez veszi át a klub vezetését, akkor Figo a fővárosba költözik. A Barcelona nem hitte el, hogy ez megtörténhet, visszautasította a kérést, így 2000 júniusában a szóbeszéd szerint eljárva aláírta az új egyezséget az új Real elnökkel és leszerződött az Európa Kupa bajnokához. Ez a katalánokat durván sértette és hitetlenkedve figyelték az eseményeket, mikor ugyanaz év októberében immár a fehérek színeiben lépett pályára a Nou Camp-ben.

 

 

 

 

A játéknak extra keretet adott a katalán sajtó, aki ebből igen nagy szenzációt csinált, Júdásnak kikiáltva és bátorítva a klub szurkolóit, hogy részesítsék őt "különleges" üdvözlésben. Rakéták, lövedékek zúgtak le a sorok közül minden egyes alkalommal, amikor a partvonalat meg merte közelíteni, miközben egyre hangosabb volt a zaj, táblákon kérdőjelezték meg a moralitását, jelezték véleményüket a származásáról, kapzsiságáról. Kegyetlen játékká vált. A Barcelona nyert 2-0-ra. A Barcelonának muszáj gyűlölnie a Madridot, míg a Realnak éppúgy gyűlölnie kell a katalán gárdát.ű

 

 

Három magyar játékos is gólt szerzett az El Clásico-k története során. Puskás Ferenc (Real Madrid) 9-szer, Kocsis Sándor (FC Barcelona) 2-szer, illetve Kubala Lászó (FC Barcelona) 2-szer volt eredményes.

 

 

 

Az összesített bajnoki mérleg a Real javára billen, az eddigi 162 mérkőzésen 68 madridi siker, 31 döntetlen és 63 katalán győzelem született. A Bernabéuban 50 hazai diadal mellett 16 Barcelona-sikert láthattak a nézők. A legnagyobb gólkülönbségű madridi győzelem 1935. február harmadikán esett meg, mikor is a királyi gárda 8-2-re verte meg riválisát, hazai pályán. A Barcelona 1974. februárjában lepte meg a Blancokat egy 5-0-ás csapásal, de sokáig emlékezetes marad a 2009-es 2-6-os vendégsikerrel végződött El Clásico is.