A pécsiek legendájára emlékezünk

22 éve, hogy a pécsiek legendás játékosa Horváth Judit elhunyt egy közlekedési balesetben. Halála után hatalmas űr maradt. Az Újságmúzeum róla írt megható megemlékezést, amelyet most változtatások nélkül közlünk.

Bárcsak ne indult volna be aznap reggel kismotorod! A Babettád, amit imádtál és amelyről mindig integettél az ismerősöknek a pécsi utcákon. Azzal jártál, pedig te voltál a helyi kosárlabdázás ikonja, a Horváth Juci, akinél talán senkit nem imádtak jobban a városban. És bárcsak másfelé ment volna az a fránya kamion is, lassan 22 éve, 1997. szeptember 12-én. De nem ment másfelé, te pedig kanyarodás közben a kamion kerekei alá kerültél. És nem volt tovább…

Ott, azon a pénteki napon majd belehalt a fájdalomba a város, mert tudták kit veszítettek el. Elveszítették a csapat lelkét, az apró, 11-es számú irányítót, aki mégis a legnagyobb volt. A kis Balázska pedig elveszítette az édesanyját, a férjed pedig a szerelmét.

Bárcsak ne indult volna reggel a Babettád, hiszen rengeteg terved volt. Harmincnégy éves voltál s addig mindent a PVSK-nak adtál. Nem túlzás, csak akkor mozdultál ki a városból, ha a csapat idegenben játszott. Ott voltál, küzdöttél, hajtottál. Mikor hozzád került a labda, bemutattad a variációt, megindultál és vagy adtál egy zseniális passzt vagy az apró termeted ellenére átcikáztál az óriások között és dobtál egy kétpontosat.

Amikor Rátgéber László Pécsre került edzőnek, kicsit tartott tőled, hiszen idősebb voltál nála. De megláttad benne a zsenit és egy bólintás elég volt a csapat felé, hogy higgyenek benne. Elképesztő sikereket értetek el! Zúgott a Rátgéber-egyetem, Pécsre pedig kikapni járt minden rivális. Emlékszel? Hát persze, hogy emlékszel. Az sem véletlen, hogy én soha nem hallottam, hogy valaki Horváth Juditként emlegetett volna. Juci voltál a csapatnak, a szurkolóknak, mindenkinek.

Huszonkét éve, 34 évesen a válogatottól már elköszöntél és azt mondtad, még egy szezont végigcsinálsz a PVSK-val. Mert már sok volt. Vágytál valami újra, meg arra is, hogy többet lehess a családoddal, a kisfiaddal, Balázskával.

Tudtam, hogy újságírónak készültél, sőt, már jelentek meg írásaid is Pécsen. A bajnoki rajt előtt néhány nappal egy rádióadásban azt mondtad, jó lenne magyar bajnokként és kupagyőztesként befejezni a karrieredet. Talán ez is megfordult a fejedben a Babettán ülve, mikor a kereszteződésben utolérted a kamiont. A monstrum kanyarodni kezdett és te is…

Ha tudják a pécsiek, mi vár rájuk, több ezren rohantak volna oda, hogy közös erővel visszatolják a kanyarodó kamiont. Te pedig tovább mentél volna és ma is köztünk lennél. De senki nem tudja sajnos, hogy mi lesz a következő pillanatban.

Pécs aznap hangosan sírt. De sírt Sopron is, a nagy rivális, és sírt mindenki.

A bátyád hosszú évekkel később mesélt arról a feldolgozhatatlan napról. Őt érték el telefonon és közölték vele, nem élted túl a balesetet. Összeroppant, nem hitte el. Aztán dolgozni kezdett benne az életösztön, s gyorsan elment az iskolába a kisfiadért. És elvitte cukrászdába, hogy erőt gyűjtsön ahhoz, hogy megmondja, anya…, anya nincs többé.

Bárcsak ne indult volna reggel a Babettád! Az édesapád már nem élt ekkor, az édesanyád viszont – aki sokat betegeskedett – három nap múlva utánad ment. Nem bírta feldolgozni azt, ami történt.
A csapat sem.

Azt a nyilatkozatodat pedig, amit a rádióban mondtál, egyfajta végrendeletként kezelték. Ha Juci bajnoki arannyal akart búcsúzni, akkor megszerezzük, kiharcoljuk, kiszenvedjük. És szárnyakat adtál nekik. Megcsinálták, bajnokok lettek, de az az ünneplés egészen más volt a következő év áprilisában Pécsen. A több ezres tömeg téged várt, de nem jöhettél. Zúgott a Horváth Juci, Horváth Juci, majd az aranyérmedet a csapat elvitte a kisfiadnak.

Ő egyébként a halálod után döntötte el, hogy kosárlabdázó lesz. Pedig olyan pici volt akkor… És az is lett, bár aztán befejezte. Jelenleg pedig ott tart, hogy külföldön is neves tetoválóművésznek számít, a Forma-1-es pilóta Lewis Hamiltonnak is készített már tetkót.

Te Juci, téged egyáltalán nem felejtettek el azóta sem. Te ma is ott vagy minden meccsen a Lauber Dezső sportcsarnokban. A 11-es számú mezeddel együtt. Huszonkét év telt el, de a kis kosaras gyerekek mindent tudnak rólad a városban. Fejből mondják, hogy ki voltál, milyen eredményeket értél el. És a szurkolók sem felednek. Persze fogynak azok, akik még láttak élőben játszani, de mesélnek rólad, meg arról, mit is jelentettél te a városnak akkoriban. Képzeld, hosszú évek teltek el nélküled, ám volt olyan meccs, ahol a következő transzparenst tették ki a pécsi drukkerek:

„Ismertük őt. Nagy volt és kiváló, a mi szívünkhöz közel álló.”

Mindenki tudta, hogy rólad szólnak a sorok. De ezt minek is magyarázzam, hiszen te mindenről tudsz, ami Pécsen történik.

Ott vagy a pályán is a Lauberben is, ha pedig a pécsi támadás végén a gyűrűn pattog a labda, s nem tudja eldönteni, hogy behulljon vagy sem, te egy finom mozdulattal besegíted onnan fentről.
És ez már így lesz mindörökké…
Nyugodj békében, Horváth Juci!

Borítókép: Facebook.com/Újságmúzeum