A magyar sportélet emblematikus alakja ma 75 éves

A magyar sportélet egyik legsokoldalúbb, pályafutása során több funkciót is betöltő vezetője, aki hétfőn lesz 75 éves.

"1957-ben Párizsban éppen a születésnapomon lettünk csapatban világbajnokok, ami azóta egyetlenegy magyar férfi tőrválogatottnak sem sikerült, így utólag tovább nőtt az akkori aranyérem értéke – indokolta válaszát az MTI-nek. – Aznap eszembe sem jutott, hogy születésnapom van, csak a versenyre koncentráltam. Nem mi voltunk az esélyesek, előzetesen a dobogó közelébe helyeztük magunkat. Ám mivel két egyéni világbajnok is volt a csapatunkban, Gyuricza József és Fülöp Mihály, akikkel én itthon azonos szinten vívtam, hol ők nyertek ellenem, hol én győztem le őket, megfordult a fejünkben, hogy ilyen erős csapattal nyerni is lehet. És milyen a sors? A döntőbe jutásért hazai páston 9:7-re győztük le az Évszázad vívójának választott d’Oriola vezette franciákat, méghozzá úgy, hogy Gyuricza, Fülöp és én is három-három asszót nyertünk, Tilli Endre győzelem nélkül maradt, vagyis valóban hárman nyertük meg a sorsdöntő mérkőzést. A döntőben aztán Czvikovszky Ferit tette be ötödik embernek Bay Béla bácsi, és ez remek húzásnak bizonyult, mert ő vívott szinte a legjobban. Akkor azt hittük, hogy ezt a fiatal csapatot évekig nem lehet majd megverni, ám külső körülmények és csapatösszeállítási bakik miatt többet nem jött össze az aranyérem."   

Kamuti úgy véli, a legfájóbb az 1960-as olimpia, és az 1959-es budapesti vb eredménye volt.  

 "Rómában a döntőbe jutásért egy megnyert mérkőzést vett el tőlünk a bíró, aztán a bronzéremért már leeresztett csapatként léptünk pástra, míg a budapesti vb-n a nagy elvárás megbénított minket, betegségek is hátráltatták a szereplésünket, így szereztük meg az óriási csalódást jelentő bronzérmet. Sokan megkérdezik tőlem, nem fáj-e, hogy nem lettem olimpiai bajnok egyéniben, és "csak" az ezüstig jutottam. Bevallom, jobban fáj, hogy nem lettem egyéni világbajnok, ugyanis arra több esélyem volt, hiszen több vébén indultam, mint olimpián."   

Kamuti Jenő ma sem szakadt el egykori sportágától, nem csak azért, mert a vívószövetség örökös tiszteletbeli elnöke, hanem azért sem, mert öt unokája közül négy vív, és igen tehetségesek az utódok, bár lehet, hogy Emmából öttusázó lesz, mivel nagyon jól úszik is. Mint mondja, Szilágyi Áron londoni aranyérmének azért örült nagyon, mert a fiatal kardozó nem egyszerűen megnyerte az olimpiát, hanem mutatós, szép vívással érte el a sikert, a magyar iskola minden szépségét bemutatta.   

"Ez az egy arany nem szabad, hogy feledtesse a gondokat, mert nagy bajban van a magyar vívás. A világ elment mellettünk, és nagyon kevés a versenyzőnk. Ennek az aranynak húzóerőnek kell lennie, azt kell bizonyítania, hogy mindenki előtt ott a lehetőség, élni kell vele" – tette hozzá.  

A vívás mellett a fair play, a sportszerűség népszerűsítése a legfontosabb Kamuti Jenő életében. A londoni a 20. olimpia volt, beleértve a téli és az ifjúsági olimpiákat is, amelyen részt vett – ez akár "világcsúcs" is lehet. Versenyzőként öt olimpián szerepelt, a többin más hivatalos minőségben tevékenykedett. A 20 olimpia tapasztalata alapján mondhatja, és örül annak, hogy Londonban az olimpia visszatért a kiindulási ponthoz: újból játékoknak lehetett nevezni, míg az utóbbi években olimpiák voltak, hiszen a játékosság, az önfeledt boldogság, mások sikerének elismerése jóformán elveszett belőle. Mint véli, egyre inkább tért nyert a pénz, az elüzletiesedés, illetve a doppingveszély, valamint a terror-fenyegetettség. Londonban mindenhol mosolygós arcokat látott, az önkéntesek figyelték az embereket, kinek kell segíteniük, és a küzdelmek is sportszerűek voltak. Ezt az egymásra figyelést tapasztalta már a 2012-es innsbrucki ifjúsági téli olimpián is, ezért bízik benne, hogy ebben az irányban halad tovább a sport, az olimpizmus, igaz – amint azt hozzáteszi – ezért tenni is kell.