Extrém sport

"A gleccser nem alszik, hanem folyamatosan figyel. Él. "

Klein Dávid és Suhajda Szilárd 2019. június 10-én indultak el a K2 expedícióra, hogy teljesítsék a Himalája Koronája kihívást. A cél, hogy felvigyék a magyar zászlót 8611 méter magasra oxigéntöbblet nélkül. Mi történik velük? Hogy vannak? A naplóbejegyzéseikből kiderül, itt a sport365 oldalán is.


2019.07.04.
 
"Utolsó pihenőnapunk az újabb felmenetel előtt. Hála a tegnapi kemény munkának, mára már nem marad annyi teendő.
 
Jól számoltuk ki: a bőrfelületeink szépen gyógyulnak, a köhögésünk enyhül, vizeletünk, erőnlétünk normális és már érezzük, mennénk felfelé.
 
Beszélgetünk egy kicsit stratégiáról: megállapítjuk, hogy – mivel a hegyen szinte mindenki oxigénhasználatot tervez – mi a fősodorhoz képest egy későbbi csúcsmászó hullámba kerülünk majd. A legtöbb kereskedelmi expedíciós ügyfél megelégszik majd egy-két hegyen töltött éjszakával (a kettesben maximum, de adott esetben akár az egyes is elegendő), mi viszont 3 erős kört szeretnék megvalósítani a csúcsmászás megindítása előtt. Ez azt jelenti, hogy a mostani kör után még jön egy harmadik akklimatizációs mászás, amiben szeretnénk éjszakázni a 3-asban és esetleg feljebb is szúrni ugyanekkor.
 
""
Az olvadások miatt minden egyes lépést meg kell fontolni.
 
Arra számítunk, hogy – valamikor 15-e körül – lesz majd egy csúcsmászó hullám, mi viszont tartjuk magunkat: ideális időjárás mellett is legkorábban 23-a körül kerülhet sor a csúcsmászásra.
 
Figyelem magunkat: nyugodtan pakolunk, nyugodtan készülődünk. Jó látni, érezni ezt."
(Dávid)
 


 
2019.07.05.
 
"Második akklimatizációs körünk céljai közt nem csupán az újabb magasság elérése szerepelt, hanem az eddigi adaptáció elmélyítése is – épp ezért döntöttünk úgy, hogy felfelé menet még egyszer megalszunk az egyes táborban. Ennek tudatában nyugodtan és kényelmesen indultunk el az alaptáborból: a felkelő Nap fénye már a gleccser keleti végét simogatta, amikor fellobbantak pudzsa-oltárunk melengető lángjai. Akbar és Ali éneke messze szállt a reggeli szélben…
 
Az előretolt alaptábor elérése most is zökkenőmentesen zajlott, bár az elég egyértelműen megmutatkozott a gleccserátkelés során, hogy még néhány igazán meleg nap, és bizony alaposan át fog rendeződni a terep. Némely jégtorony fejnehéz tömegét már csak a szentlélek tartja. Olykor a fizikát is meghazudtoló módon soványodnak le ezek a szérakok, folyamatos olvadással veszítve tartóerejükből, miközben a legvégső pillanatig képesek egyensúlyozni legmagasabb pontjuk legnagyobb tömegével. A tekintélyes jégkockák súlya sok tonna lehet. Meredten emelem fel tekintetem az előttem ágaskodó akadályra, majd lehorgasztott fejjel, sebes léptekkel sietek át alatta. Néha hangos roppanásokkal tudatja velünk a gleccser, hogy bizony nem alszik, hanem folyamatosan figyel. Él. Hamar kiérünk az útvesztőből. Pont ennyi elég is belőle.
 
Az ABC-ben felnyergelünk és nekiiramodunk a lejtőnek. Az első sziklánál, amint meredekebbé válik a terep, immár rögzített kötelek fogadnak minket. Micsoda különbség: ég és föld! Elő a jumárral, másik kézbe jégszerszám, és gyerünk! A tempónk nehezen összehasonlítható legutóbbi – alpin-stílusú – mászásunkkal, igaz, akkor még a hó is friss volt és csupán ketten voltunk az egész falon, a kötélrögzítő serpa csapatot is megelőzve. Most szinte suhanunk fölfelé. A kész „kötélpálya” és a szépen kitaposott nyomok luxusa radikálisan megváltoztatja a szintidőt. Észre sem vesszük és 6000 méterre érünk!
 
""
Csak a sátrak zöldellnek a tájban, ezen a magasságon.
 
Hát igen: érdekes élmény a nagy kereskedelmi expedíciók kuncsaftjaival és privát kísérőikkel, a serpa mászókkal találkozni. A legtöbb ilyen mászó alig 50-75 kg személyes felszeréssel érkezett a hegyhez, épp ezért (technikai felszerelés és persze mászópartner híján) 100%-ban a magashegyi hordárok és vezetők, illetve egyéb, szakmailag is erős mászók munkájára vannak utalva. Nélkülük mozgásképtelenek. A kiszolgáltatottságuk érezhető. (Nem hiába érkeztek sokan június végén, vagy akár július elején – hiszen addig mások úgyis dolgozni fognak a hegyen…) Persze, aztán ha már egyszer kész az útvonal, akkor a végén ugyanúgy feljutnak vagy nem jutnak fel a csúcsra, mint mi. Mégis: a hegymászás ezen iránya aggasztó és szomorú. Felszerelés nélkül (itt nyilván nem a beülőre, mászógépre és egy túracsákányra gondolok), ráadásul az idővel is spórolva: a jelenlévő tapasztalt vénrókák is elképedve néznek, amikor egyesek csupán egyetlen hónap alatt akarják „letudni” a hegyet! 8611 méter!!! A nyolcezres expedíciós mászás nem erről szól – ez a hozzáállás felelőtlen és veszélyes, etikátlan és minden szakmaiságot semmibe vevő, sőt: ezeknek a hatalmas hegyeknek a szándékos vagy akaratlan ledegradálása! Egy nyolcezres csúcsot ilymódon lefokozni nem csupán helytelen, de tiszteletlen és sértő is! Nyilván vannak kivételek, de egyik-másik ilyen mászóval beszélgetve olyan érzésem támad, mintha itt sem lennének. Nem adják át magukat az érzésnek. Nem adják át magukat a Hegynek. Többet nézegetik az órájukat, hogy mikor indul haza a gépük, mintsem a csúcsra telepedő felhők haladását figyelnék. A merő dicsvágy felülírja a tudást. Az idő és a tapasztalat, a kalanddal együtt elsikkad. A totális elkötelezettség numerikus számmá sorvad: pipa! Letudva.
 
""
Klein Dávid és Suhajda Szilárd nem az órát nézi. Átadják magukat a hegynek.
 
Az egyes táborban hangosan búg az esti szél. Dávid teát főz. Már nem egyedül vagyunk, a szomszédság folyamatos csacsogása vesz minket körül. Résnyire kihúzom a sátorajtó zipzárját: látom, ahogy halovány csillagok pislákolnak az égen. Minden rendben van. Tesszük a dolgunkat. Lassan álomba merülünk."
(Szilárd)
 
A két hegymászó korábbi bejegyzéseit megtalálják itt:
 
 
 
Forrás: Facebook.com/SuhajdaSzilardClimber/