A foci nem csak a férfiak sportja

Társoldalunk a woohoo.hu írását közöljük. Szerző: Tamás Cintia

Kislányként neki nem adatott meg a lehetőség, hogy focikarriert fusson be, ezért most mindent megtesz azért, hogy ez többé egy gyermekkel se fordulhasson elő. Kukla Renátával, a Magyar Labdarúgó Szövetség női szakági koordinátorával interjúztunk.

Érdemes részletesebben megismerni az ő történetét, valamint inspiráló személyét, hiszen izgalmas és fordulatokkal teli utazás áll mögötte. Egy utazás, ami az általános iskolai tornateremben egy balszerencsés incidenssel kezdődött, majd számos kitérő után az MLSZ székházába vezetett. Itt látogattuk meg Renátát, aki elmesélte, miért tekint személyes küldetésként a magyar női labdarúgás népszerűsítésére és fejlesztésére, valamint azt, milyen módszerekkel győzi meg a szkeptikusokat.

Mi volt az első futballhoz kapcsolódó élményed?

Hét évesen kezdtem el focizni az iskolában a fiúkkal, de ők igazából nem szerettek lányokkal játszani. Én ráadásul kistermetű voltam, ezért inkább a kapuba állítottak be.

Egyszer egy 14 éves fiú olyan erővel rúgta ki a labdát a másik kapuból, hogy amikor fejbe talált, elájultam. Ezután többet nem akarták, hogy velük játsszak, és ezzel véget is ért a ‚‚labdarúgó karrierem’’.

Ebben az időben – lévén Dombegyházon, egy kis békési településen éltem – nem volt lehetőségem arra, hogy egy lánycsapathoz csatlakozzak. A testnevelés órán sem volt alkalmam gyakorolni: a fiúk fociztak, mi, lányok általában atletizáltunk vagy néha kézilabdáztunk. Nagyon szerettem volna tovább játszani, de semmi esélyem nem maradt, hogy ezt a sportot űzhessem. Valójában ez az egyik oka annak, hogy egyfajta személyes küldetésként tekintek arra, hogy ma minden lehetőséget megadjunk azoknak a fiatal lányoknak, akik ki szeretnék próbálni a labdarúgást.

De ezután sem tűnt el teljesen az életedből a foci, igaz?

Szerencsére ez a sport végigkísérte a pályámat. Ha más területeken próbáltam szerencsét, akkor is rendszeresen megjelent az életemben. Közgazdásznak készültem, pénzügy és számvitel szakon végeztem és a tanulmányaim során lehetőségem nyílt Erasmus-ösztöndíjjal külföldre utazni. Nem véletlenül választottam Spanyolországot. Az itt töltött egy év során Joan Laporta, a Barcelona akkori elnöke tartott számunkra marketing előadást és ennek hatására spórolni kezdtem, hogy ellátogathassak a Nou Camp Stadionba egy-egy mérkőzés erejéig.

A diploma megszerzését követően átmenetileg kisebb szerepet kapott a futball az életemben.

Egy amerikai multinacionális cégnél pénzügyi elemzőként kezdtem el dolgozni, ahol 8 és fél évet töltöttem. Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat, már a második évben azt éreztem, valami hiányzik az életemből. Ezért elkezdtem a TV2 Akadémia sportriporter képzését, a gyakorlati és elméleti munkáim miatt a hétvégéim is be voltak táblázva. De fiatal voltam és arra is maradt energiám, hogy délelőttönként az MLSZ kommunikációs osztályán gyakornokként segítsem a szövetség munkáját.

A multinál az amerikai időzónához igazodtunk – tehát délután 1-től este 10-ig tartott a munkaidő – ezért meg tudtam oldani, hogy reggel 9-től az akkori jogi-és kommunikációs igazgató, dr. Borbély Zoltán mellett dolgozhassak.

Innen már egyenes út vezetett a jelenlegi pozíciódhoz?

Nem, csak évekkel később keresett meg a szövetség. Ekkor még a multinacionális vállalat kötelékében dolgoztam, de emellett Kolozsi Ildikónak – aki a TV2 Akadémia egyik vezető tanára és nem mellesleg a mentorom – köszönhetően egy teljesen más világba is belecsöppentem. Ebben az időszakban ötvöződött az életemben a sport és a média – 6 év alatt megszámlálhatatlan sporteseményen vettem részt, ahol a sajtó kiszolgálása volt a feladatom. Például, mielőtt az MLSZ-hez kerültem, a 2017-es vizes világbajnokság a póló sajtóközpont vezetője voltam.

A vízilabda mérkőzések helyszínén, a Margit-szigeten biztosítottuk, hogy a média képviselői akadálytalanul tudják végezni a munkájukat. Emellett pedig az esemény hivatalos weboldalára készítettünk tartalmakat, és a nemzetközi szövetségnek is besegítettünk flash interjúk készítésében. Ezt követően, 2018 nyarán jött a megkeresés az MLSZ-től és november elején munkába is álltam.

Azt el kell mondjam, nem úgy jöttem a szövetséghez, hogy már évek óta éltem-haltam a női fociért, és fejből tudtam minden statisztikai adatot.

Én igazából a női és férfi labdarúgást mindig egy témaként kezeltem. Maga a játék szeretete ösztönzött és tudat alatt mindig arra törekedtem, hogy egyszer a labdarúgásban, illetve a labdarúgásért dolgozhassak.

Hosszú volt az út idáig, ráadásul én sosem voltam labdarúgó vagy edző, aki a pályafutását követően a szövetségnél szeretett volna dolgozni. Teljesen más világból érkeztem, a labdarúgás világától eltérő szemléletmódot hoztam magammal. De azt gondolom, különböző emberek, különböző meglátások csak építeni tudják a munkát és a fejlődést.

A cikk folytatását a Woohoo Magazin oldalán olvashatja.

Fotók: Dancs Enikő Bianka