A dán legenda, aki tőrt döfött a Barcába – A futballtörténelem legnagyobb árulói, 3. rész

Michael Laudrup 1964. június 15-én született a dániai Fredriksbergben. Igazi futballcsaládba csöppent, hiszen nagybátyja a korábban a Bröndby-t, a Benficát és az Aberdeent is edző Ebbe Skovdahl, édesapja, Finn Laudrup pedig 19-szeres dán válogatott volt.

 

Ennek megfelelően Michael is futballista lett, édesapja nevelőegyesületében kezdte kergetni a labdát. Első profi klubja a Köbenhavns Boldklub volt, melyenk színeiben 1981-ben mutatkozott be a dán első ligában.

 

 

Egy évvel később már a Bröndby játékosa volt, amellyel feljutott az első ligába, az igazi áttörés pedig ekkor következett. 15 bajnoki góljával a góllövőlista harmadik helyén végzett, és kiérdemelte az Év Játékosa díjat is. Egy szezont még lehúzott a Bröndby-ben, 1983 nyarán aztán jött a Serie A óriásának, a Juventusnak a hívása, amely akkor dán átigazolási rekordot jelentő közel 1 millió dollárért igazolta le. Érdekesség, hogy Michael a Liverpoollal is megegyezett egy hároméves szerződésben, ám a Vörösök az utolsó pillanatban négyévesre akarták módosítani a kontraktust, így Laudrup elállt a klubcserétől. 

 

Mivel azonban az akkori szabályok szerint csak két idegenlégióst foglalkoztathattak az olasz klubok, ezt a létszámot pedig a Juve Zbigniew Boniekkel és Michel Platinivel már kitöltötte, kölcsönadták egy évre az újonc Laziónak. Laudrup egy duplával debütált a Serie A-ban, a római kékek pedig elkerülték a kiesést. A következő szezonban ismét hasonló helyzet állt elő, Boniek és Platini maradt a Juvéban, a dán tehetség pedig a Lazióban, amely azonban kiesett az idény végén, és Laudrupnak is csak egyetlen gólra futotta. 

 

 

1985-ben aztán Boniek távoztával megnyílt előtte az út a Juvéban, Platini társaként pedig remek szezont futott, a bajnoki cím mellett másodjára választották meg az Év játékosának hazájában. Az 1987-88-as kiírásban a visszavonult Platini örökébe kellett volna lépnie, ám ez nem sikerült neki, egyetlen gólt sem tudott lőni 30 bajnokiján. 

 

Így is kellett azonban a Barcelonának, ahol végre kiteljesedett a klasszisa. Ronald Koeman és Hriszto Sztoicskov mellett ő volt a Johan Cruijff vezette katalánok harmadik légiósa, és egyben harmadik alappillére is. Jöttek is az eredmények szép számmal. Laudrup sorozatban négy bajnoki címet szerzett a Barcával, begyűjtött egy Spanyol Kupát, egy Spanyol és egy Európai Szuperkupát, és egy BEK-serleget.

 

Mindemellett kétszer az Év Játékosának is megválasztották a hispánok, a közönség pedig imádta játékát. 1993-ban aztán olyan konkurenciát kapott, amely bármekkora klasszisnak komoly gondot okozott volna, a katalánok ugyanis leigazolták Romáriót. Ezt követően a négy légióst rotálnia kellett a Barcának, ennek pedig Laudrup itta meg a levét. Miután nem nevezték a Milan elleni 1994-es BEK-döntőre, egyértelmű volt, hogy számára véget ért a Barca-korszak. 

 

 

Ekkor jött az igazi botrány. Laudrup a Real Madridhoz szerződött. Akit addig bálványozott a Barca-tábor, gyűlölt ellenséggé vált. Az ellenszenv aztán csak nőtt a katalán drukkerekben, miután a dán csillag első madridi évében bajnoki címhez segítette a blancókat, megszakítva a Barcelona többéves egyeduralmát. Ráadásul ezzel Laudrup lett az első olyan játékos Spanyolországban, aki két különböző klubbal sorozatban öt bajnoki címet tudott nyerni. A kezdeti sikereket nem követték továbbiak, ám annak ellenére, hogy csak két szezont húzott le lila-fehérben, a Marca című lap 2002-es felmérésén, amikor a Real a 100. születésnapját ünnepelte, a klub történetének 12. legjobb játékosává választották. 

 

További érdekesség, hogy még a Barcelona játékosaként Laudrup átélhetett egy 5-0-s Real-verést, aztán már a madridiak színeiben adta vissza a kölcsönt szintén egy 5-0-s katalánok elleni sikerrel. 

 

 

 

Innen már lefelé ívelt pályája, lehúzott egy szezont a japán ligában szereplő Vissel Kobénál, majd az Ajaxhoz szerződött, ahol egy bajnoki címmel fejezte be játékos-pályafutását, hogy aztán edzőnek álljon. Tréneri karrierjét a dán válogatott másodedzőjeként kezdte, vezetőedzőként pedig eddig a Bröndby, a Getafe, a Szpartak Moszkva és a Mallorca csapatait irányította. Nem is rosszul, hiszen a Bröndby-vel egyszeres bajnok, egyszeres kupa- és kétszeres Szuperkupa-győztes lett, valamint begyűjtött még három bajnoki ezüstöt is, a Getaféval pedig a 2007-2008-as szezonban egészen a kupadöntőig menetelt. 

 

A most 47 éves legendás játékos 104-szer szerepelt a dán válogatottban, ezeken 37 gólt lőtt. Részt vett az 1986-os, az 1994-es és az 1998-as vb-n, az 1988-as Eb-n, az 1992-ben Európa-bajnoki címet szerző csapatból azonban kimaradt, mert összeveszett Richard Möller-Nielsen szövetségi kapitánnyal. Ezt követően még az 1996-os kontinensviadalon is játszott, és tagja volt az 1995-ben Konföderációs Kupát nyert gárdának. A válogatottól az 1998-as vb után vonult vissza. 

 

Michael mindkét fia futballozik, az idősebb Mads az U19-es, a fiatalabb Andreas pedig az U21-es válogatottban is bemutatkozott már.