50 éve vívták a legendás Ali – Foreman bokszmeccset

Ötven éve, 1974. október 30-án került sor a kongói Kinshasában minden idők egyik leghíresebb bokszmeccsére, amely „Rumble in the Jungle” (Bunyó a dzsungelben) elnevezéssel vonult be a sporttörténelembe.

A fullasztó trópusi hőségben vívott összecsapáson az esélytelenebbnek tartott Muhammad Ali a nyolcadik menetben kiütötte az addig hibátlan mérlegű, regnáló világbajnok George Foremant és visszaszerezte a nehézsúlyú világbajnoki övet. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga következik.

A pályafutása csúcsán lévő Muhammad Alit 1967-ben fosztották meg világbajnoki címétől, miután megtagadta vietnámi háborúban való katonai szolgálatot. Csak 1970-ben léphetett újra szorítóba, a következő évben pedig pályafutása során először szenvedett vereséget: „Az évszázad mérkőzésén” legyőzte őt a fiatal, feltörekvő Joe Frazier. A kudarc után sikerült összeszednie magát Alinak, az összes riválisát, köztük Fraziert is megverve. Ezzel esélyt kapott arra, hogy kihívhassa a regnáló bajnok George Foremant, aki Fraziert két menet alatt hatszor a padlóra küldve szerezte meg az övet, 1973-ban.

A mérkőzést egyik első vállalkozásaként a híres-hírhedt, börtönviselt bokszpromóter Don King hozta tető alá, akkoriban gigászinak számító, 5-5 millió dolláros gázsit ajánlva a két főszereplőnek. Hogy el tudjuk helyezni a pénzösszegek mértékét: a sportág két korábbi legendája, Joe Louis és Rocky Marciano egész pályafutása alatt nem keresett ennyit. Az összeget egy nemzetközi konzorcium teremtette elő, helyszínként pedig a kedvező publicitásban bízva Mobutu Sese Seko zairei diktátor országa fővárosát ajánlotta fel. Híresztelések szerint Mobutu a pénztárcáját is kinyitotta a cél érdekében. A mérkőzést Kinshasában 60 ezren, világszerte a filmszínházakban sugárzott tévéközvetítés révén mintegy 60 millióan követhették nyomon.

Az akklimatizálódás érdekében mindkét sportoló egész nyáron Zairében készült. A helyiek által bálványozott Ali elemében érezte magát a szokatlan környezetben. Foreman azonban egyre morózusabb lett, önéletrajza szerint részben azért, mert nélkülöznie kellett kedvenc ételét, a sajtburgert. A mérkőzést szeptember 25-ére tervezték, ekkor James Brown, B.B. King, Miriam Makeba és Manu Dibango fellépésével dokumentumfilmen megörökített zenei fesztivált is tartottak. Foreman azonban az egyik edzés során könnyebben megsérült, ezért az összecsapást öt héttel elhalasztották. Abszolút esélyesnek a hét évvel fiatalabb, veretlen Foreman számított, aki 40 mérkőzéséből 37-et kiütéssel fejezett be. Előbbi mellett a nyers erő, Ali mellett gyorsasága és jobb technikai képzettsége szólt.

A két bajnok helyi idő szerint hajnali négy órakor lépett a ringbe, hogy az amerikai nézők a csúcsidőben lehessenek tanúi a küzdelemnek. Mindenkit, így ellenfelét is meglepve Ali agresszívan kezdte a mérkőzést, többször eltalálta Foremant. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy nem bírhatja végig az általa diktált tempót. Ez nem is állt szándékában, előre kidolgozott taktikájának megfelelően a következő menetekben a szorító rugalmas köteleire támaszkodva, védekezésbe vonult. Hagyta, hogy Foreman pazarolja az energiáit. Olyan ütésekre, amelyek nem találtak célba, vagy csak kart és testet értek, így nem tudtak valódi kárt okozni. Ali később „dope-a-rope” névvel illette taktikáját.

Ali eközben újra és újra eltalálta a rekkenő hőségben egyre jobban fáradó ellenfelének fejét. S a pontos ütések következtében Foreman arca feldagadt. A menetek közti szünetben igazi showmanként viselkedett és hergelte ellenfelét is. „Mutass valamit, George, csak ennyire vagy képes?” – üvöltötte riválisa irányába, miközben vezényelte a neki szurkoló közönség „Ali, boma ye!” (Öld meg, Ali!) kórusát.

A kimerült Foreman minden megmaradt erejét összeszedve még az ötödik menet után is irányítani igyekezett. Próbálkozásai azonban nem jelentettek valós veszélyt Alira, aki a nyolcadik menet végén eldöntötte a küzdelmet. A gongszó előtt néhány másodperccel ellentámadásba ment át, egy ötütéses kombinációval padlóztatva meg ellenfelét. Az utolsó balhorog felütötte Foreman fejét, akit aztán egy jobbegyenes küldött a földre végérvényesen. Bár Foreman kilencnél felállt, a bíró két másodperccel a menet vége előtt beszüntette az összecsapást. Az esélytelenebb Ali kiütéssel győzött és a boksztörténelemben Floyd Patterson után másodikként visszaszerezte a világbajnoki címet. Közvetlenül a mérkőzés vége után, diadalittasan a következőt üvöltötte a tévékamerába.

„Még mindig én vagyok a legnagyobb!”

Foreman nagyon nehezen fogadta el vereségét. Állította, hogy a szorító köteleit szándékosan meglazították, hogy drogot tettek a menetek közben neki adott vízbe, és hogy a bíró szabálytalanul számolta ki. Visszavágóra is kihívta Alit, de erre a mérkőzésre nem került sor, Ali 1975-ben Manilában ugyanis Joe Frazier ellen védte meg címét. Az összecsapás végén mindketten csak tántorogtak a trópusi hőségben. Ali végül azért nyert, mert ellenfelét szemsérülése miatt nem engedték ki az utolsó menetre. Utóbb azt mondta Ali, hogy egész karrierje során ekkor került legközelebb a halálhoz. Ő és Foreman idővel barátok lettek, s a mérkőzést és a megelőző eseményeket megörökítő „When We Were Kings” című dokumentumfilm  Oscar-díjat is nyert. A gálán pedig Foreman segítette fel a színpadra az akkor már a Parkinson-kórral harcoló Alit.

Az Aliról készült 1977-es és 2001-es életrajzi filmnek is a kinshasai mérkőzés a csúcspontja. A párharcról Norman Mailer könyvet írt, „The Fight” címmel, a Fugees és Johnny Wakelin slágerek formájában emlékezett meg róla, míg Ali ruhája és kesztyűje a Smithsonian Intézet gyűjteményének része.