44 éves minden idők legjobb magyar bajnoki meccse

Dunai Ede író hivatalos oldala írását változtatás nélkül közöljük.

Egy csodálatos, a mai napig áhítattal emlegetett mérkőzés évfordulójáról szeretnék megemlékezni. Napra pontosan negyvennégy évvel ezelőtt játszotta a Népstadionban az Újpesti Dózsa és a Ferencváros minden idők talán legjobb magyar bajnoki meccsét.

Fotó: Dunai Ede író hivatalos oldala

Ennek apropójából a 11 ÚJPESTI LEGENDA című könyvből idézek egy rövid részletet, amelyben a felejthetetlen rangadó egyik lila-fehér főszereplője meséli el azt, hogy miként készültek a derbire:

"…Így érkeztünk el 1976 május 15-éhez, az idény ötödik kettős rangadójához, amelynek a fő meccse az Újpest-Ferencváros derbi volt. A lila-fehérek a Rothermel Ádám – Kellner Jenő, Dunai Ede, Sarlós András, Tóth József – Kolár Endre, Tóth András, Nagy László – Fazekas László, Törőcsik András, Fekete László összeállításban futottak ki a gyepre.

Ha ezt a névsort összehasonlítjuk Baróti Lajos első bajnoki címet szerző alapcsapatával, akkor jól látható, hogy mindössze ketten, a jobbszélső Fazekas László, és az időközben középső védővé avanzsált Dunai Ede maradt hírmondónak.

 Fotó: Dunai Ede író hivatalos oldala

Hét esztendő azonban sok idő. A ’76-os év nehézségeit sokkal jobban illusztrálja a majdnem napra pontosan egy évvel korábban, azaz 1975 májusában lejátszott, és 2-2-re végződött Ferencváros elleni derbi kezdő tizenegye:

Rothermel Ádám – Kolár Endre, Harsányi László, Horváth József, Juhász Péter – Dunai Ede, Tóth András, Zámbó Sándor – Törőcsik András, Bene Ferenc, Dunai Antal.

Fotó: Dunai Ede író hivatalos oldala

Tizenkét hónap alatt nem kevesebb, mint kilenc poszton történt ilyen-olyan változás. Mindössze a kapus Rothermel és a középpálya tengelyében játszó Tóth András maradt a pozíciójában. Nem véletlen tehát, hogy az a bizonyos összeszokottság ebben az évben messzire elkerülte a negyedik kerületet, és a sebzett oroszlánt több trónkövetelő is meg akarta fosztani a koronájától. De mint tudjuk, a sebzett oroszlán a legveszélyesebb. 1976. május 15-e óta ezt már senkinek sem kell bizonygatni.

…ekkor édesapám, Dunai III Ede vette át a szót:

– Pali bá’ a meccset megelőző kedden egymás közötti játékot vezényelt. A mester nem titokzatoskodott, megnevezte a szombati kezdő tizenegyet, és gyakorlásképpen egy kezdőcsapat – cserecsapat mérkőzésre került sor. Hozzáteszem, azt a cserecsapatot Zámbó Sanyi és Juhász Peti vezetésével a világ legtöbb pályáján nagy örömmel fogadták volna el.

Fotó: Dunai Ede író hivatalos oldala

Szóval az öltözőből kifutottunk a gyepre, amikor látom, hogy a kezdők közé jelölt csapattársam, Fekete Laci nincsen sehol. Rögtön az elején szöglethez jutottak a cserék, amikor végre feltűnt Fekusz az oldalvonal mellett, és azon nyomban be is sprintelt a szöglethez. A beadásuk veszélyesen kanyarodott a kapunk elé, Bíró Toncsi érkezett, és gyönyörű mozdulattal a rövid felső sarok irányába fejelt. A labda be is fért volna a vinklibe, de Rotyi, a kapusunk hatalmas bravúrral a felső léc alsó lapjára ütötte a biztos gólnak tűnő fejest. A kapufáról kipattanó labda éppen az időközben megérkező és a pályára rohanó Fekusz elé pattant, aki bár elcsúszott nagy igyekezetében, kapásból mégis rárúgta. A labda azonban célt tévesztett, és a kapu fölött hagyta el a játékteret.

Fotó: magyarfutball.hu

Fekusz mérgében a földre csapott.

– Miért nem vagyok szerencsésebb? – dühöngött.

– Dehogynem vagy, Fekusz! Ez a mi kapunk volt! – mondtam neki, majd hatalmasat nevettünk a jeleneten.

Miután tisztáztuk, hogy melyik az ellenfél kapuja, a hajrában Fekusz percek alatt berámolt kettőt, így megnyertük a mini rangadót.

– Szép volt, Fekusz! Isten tartsa meg a jó szokásodat szombatra is! – mondtam neki az öltöző felé vezető úton.

Fotó: magyarfutball.hu

Csütörtökön taktikai elemeket gyakoroltunk. A legutóbbi Ferencváros elleni derbi nagyon balul sült el, Pali bá’ éppen ezért megpróbált valami újdonsággal előrukkolni, valami olyan taktikai húzást kitalálni, amivel meglephetjük a táblázaton előttünk tanyázó zöld-fehéreket.

Azért azt tudni kell, hogy nem véletlenül szerepelt ennyire jól a Dalnoki Jenő irányította ferencvárosi alakulat. Az 1975-ös Kupagyőztesek Európa Kupájában döntőt játszottak, olyan csapatokat búcsúztatva a további küzdelmektől, mint a két évvel későbbi BEK-győztes Liverpool vagy a negyeddöntőben a Real Madridot kiejtő jugoszláv Crvena Zvezda. Ráadásul fiatalok, sikeréhesek voltak, nem mondanám tehát, hogy mi lettünk volna a mérkőzés esélyesei. Pont ezért kellett az a bizonyos meglepetés, amire senki se számít. Pali bá’ jól érezte, hogy az ellenfél fejével kell gondolkodnia.

Fotó: magyarfutball.hu

Mire számíthat Dalnoki Jenő?

Valószínűleg arra, hogy most a Ferencváros jobb csapat, az Újpestben rengeteg a sérült, a fontos hiányzó, így előreláthatólag egy biztonságosabb taktikai felállást választanak majd a lilák.

És mit csinál ilyenkor egy jó edző?

Alaposan megkeveri a lapokat, és aztán a legváratlanabbat húzza elő. Pali bá’ kitalálta, hogy csak azért is támadólag fogunk fellépni, és egyszerre a kezdőcsapatba jelölte Fazékot, Törőt, Fekuszt és Nagy Lacit is… Bár utóbbinak a védőmunkából is ki kellett vennie a részét. De ez még nem minden, a középpályán elég komoly támadófeladatokat kapott Tóth Andris és Kolár Bandi is. A ferencvárosiaknak félelmetes csatárai voltak, elég csak Nyilasit, Pusztait vagy Szabó Ferit említeni. Sejtettük, hogy ilyen felállás mellett ez az összecsapás aligha végződhet 0–0-ra.

Salának, azaz Sarlós Bandinak kellett őriznie a remekül fejelő, rendkívül gólveszélyes Nyilasit, míg Nagy Lacinak Ebedli hajszálpontos indításait kellett megakadályoznia még a ferencvárosi térfélen. Pusztai villámgyors szélső volt, akit a zöld-fehérek irányítója nagy előszeretettel ugratott ki. Az őszi derbin – hiába vezettünk 1–0-ra Tóth Andris tizenegyesével – alaposan meggyűlt velük a bajunk.

Fotó: magyarfutball.hu

Pénteken csak egy edzésünk volt, az is csak átmozgató jellegű. Nem volt ebben semmi különleges, ez mindig így történt a mérkőzések előtt. A megszokotthoz képest mégis volt egy komolyabb változtatás. Az aranyakat hozó hét szezon alatt megszokhattuk, hogy a bajnokikon, sőt még a kupameccsek nagy többségén is mi játszottunk fölényben. A labda általában nálunk volt, és gyakran előfordult, hogy végigtámadtuk a kilencven percet. Az ellenfeleink megpróbáltak minél masszívabban védekezni, és ha az erejükből tellett, akkor kontrákból veszélyeztetni. Ilyenkor sokat számított a csatáraink zsenialitása, gyakran egy-egy váratlan csel vagy passz tudta csak megtörni a hősiesen védekező riválisainkat, akik a bekapott első gól után jobban kinyíltak, több helyet adva számunkra a támadásépítésekhez.

Fotó: magyarfutball.hu

Ezúttal tudtuk, hogy másképpen lesz. Az előző néhány derbi mind-mind remek tanulsággal szolgált, így biztosak lehettünk benne, hogy a Ferencváros technikás, gyors focija ellen más fegyvert kell bevetnünk.

A kapu előtti beadásokra jól érkező két vérbeli center, Bene Feri és Dunai Anti nem állt a rendelkezésünkre, így a szélre kitett labdáknak és a középre íveléseknek kevés értelme lett volna. A mester tisztán látta, hogy a négy vagy inkább három és fél (mert Nagy Laci hátrébbról indult) csatárunk közül egyik sem a pozíciós játékban, hanem a cselezésben, a gyorsaságban és a váratlan húzásokban volt nemzetközi klasszis.

Fotó: magyarfutball.hu

Pali bá’ felismerve mindezt, tizenkilencre kért lapot, és a kontrákban látta az összecsapás megnyerésének lehetőségét. Igen ám, de ehhez a harcmodorhoz muszáj volt egy kicsit kettészakítani a pályát, és a középső harmadban megkockáztatni, hogy nagyobb szabad területeket hagyunk Ebedliéknek. Viszont így a mi három csatárzsenink, kisegítve valamelyik felzárkózó középpályásunkkal, egy az egybeni játékra kényszeríthetné az amúgy sziklaszilárd zöld-fehér védelmet.

Fotó: magyarfutball.hu

Ugyanakkor sejtettük, hogy a védelmünkre – többek között rám is – óriási teher hárulhat, mivelhogy könnyen emberhátrányos helyzetben találhatjuk magunkat a saját tizenhatosunk környékén.

Egy biztos: május 14-én, péntek délután még nem gondoltuk, hogy egy nappal később történelmet írunk, és másnap lejátsszuk minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar bajnoki mérkőzését."

Aki ott volt biztosan nem felejti el ezt a derbit. Így van ezzel Aranyos Ferenc is, aki azt mondja az a mérkőzés maga volt a csoda.

"Abban az időben elég jól ment a magyar futball. Vidéki vagyok, de rendszeresen jártunk meccsre. Nagy újpest-drukkerek voltunk, vagyunk. Az Újpest – Ferencváros mérkőzések mindig kihegyezettek voltak. A várakozás is mindig sokkal nagyobb volt, mint az összes többi meccsre. Nagyon készültünk erre, mert mindig rangadó volt."

"Azt az élményt én futballmérkőzésen az életemben soha többé nem éltem át, mint akkor a Népstadionban."

"A játékoskijáró fölötti részen ültünk és nagyjából 3 gólig egyforma jó játék volt mind a két oldalon, aztán egyszer csak elkezdtek sziporkázni ezek az aranylábú újpesti gyerekek, aztán csoda történt."

"Szepesi Gyuri bácsi közvetítette ezt a mérkőzést, és mögöttünk szólt egy kis zsebrádió. Halgattuk, ahogy azt mondja Gyuri bácsi: aki budapesti és teheti, az most jöjjön ki a Népstadionba, mert olyat lát, amit még soha. Ezt a mondat nekem örök életemre bevésődött a fejembe."

"Nem tudok egy pillanatot kiragadni, mert az egész mérkőzés egy csoda volt. Az az öröm, az az élmény, amit ezek a fiúk okoztak akkor, egyben az egész ami megmaradt" – teszi hozzá.

"Évekig ment a ferencvárosiakkal szemben, hogy mi van nyolcas van a biciklidben? A zrikálás rendszeres volt a két tábor között, de nem úgy mint mostanában. Normális vetélkedés volt a szurkolók közt. Nem is emlékszem olyanra, hogy tetlegesség lett volna."

Horváth Mátyás története is egészen különleges, hiszen édesapja a zöld-fehéreknek szurkolt míg ő a liláknak.

"A kettős rangadóknak varázsa volt. Érdekes volt, mert édesapám a Fradinak drukkolt én me. A jegyeket mindig én vettem a Fradi pályánál lévő pénztárban. Sokat kellett vásárolnom belőlük, mert jōttek a apukám kollégái is. A mérkőzés leírhatatlan volt. A fėlidőig felváltva estek a gólok. Akkor kétesélyes meccsnek tűnt. Szünet után kezdődōtt a csoda. Az Újpest Fazekas zseniális játėkával és persze a tōbbiekével hengerelt. Micsoda játékosok játszottak mind a két csapatban. Nem voltak légiósok csak magyarok.Ezeken a rangadókon, mindig tele volt a stadion" -emlékezett vissza.

Forás: Dunai Ede író hivatalos oldala
Borítókép: Dunai Ede író hivatalos oldala