10 labdarúgó, aki trófeákra cserélte gyerekkori csapatát

Harry Kane, az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokságban szereplő Tottenham Hotspur sztárja már egyáltalán nem zárja ki, hogy távozik az együttestől. Éppen ezért összegyűjtöttük a tíz legjobb angol játékost, aki azért váltott csapatot, hogy bajnokságot nyerjen.

Harry Kane nem régiben a trófeák hiánya miatt utalt a távozására az Instagram-oldalán, amikor élő interjút készítettek vele.

"Ez az egyike, amivel kapcsolatban nem tudom sem azt mondani, hogy igen, sem azt, hogy nem. Imádom a Spurst, mindig is imádni fogom, de mindig is úgy álltam hozzá, hogyha nem érzem, hogy csapatként előrébb tudnánk jutni, akkor nem maradok csak úgy kedvtelésből. Ambiciózus vagyok, aki folyamatosan fejlődni szeretne, jobbá akarok válni, és ott szeretnék lenni a legeslegjobb játékosok között. Szeretnék trófeákat nyerni” – vélekedett Kane, aki a folytatásban is nyitva hagyta a távozás lehetőségét. „Úgyhogy minden attól függ, hogy a keret milyen lesz. Egyáltalán nem biztos, hogy örökké itt maradok, de az sem, hogy távozom. Több éve remek csapatunk van, de valami okból kifolyólag nem nyerünk trófeát. Közel vagyunk hozzá, de valamiért nem sikerül, ezt pedig játékosként nagyon nehéz feldolgozni. Természetesen győzni akarok, serlegeket nyerni a gárdával, és inkább hamarabb, mintsem később, úgyhogy meglátjuk, mi lesz.”

A Tottenham támadójának esete kapcsán olyan angol labdarúgókat gyűjtöttünk össze, akik hasonló cipőben jártak, mint Kane. Ugyanis olykor megesik, hogy egy játékos válaszút elé érkezik és döntenie kell szeretett csapata valamint a siker között. Így górcső alá vettük azokat az angol labdarúgókat, akik kinőtték fiatalkori csapatukat és a távoztak a trófeák miatt.

10) Gary Lineker (Leicester City – Everton)

Talán a listán szereplő labdarúgók közül Gary Lineker története hasonlít leginkább a Tottenham támadójának jelenlegi helyzetéhez. Az angol csatár négy egymást követő szezonban is a Leicester City legeredményesebb gólszerzője volt 1981 és 1985 között. Ugyan a Leicesternél a kor legjobb angol támadói közé emelkedett, viszont érezhetően kinőtte gyerekkori csapatát, amely a kiesés ellen küzdött akkoriban. Éppen ezért 1985-ben az Everton 800 ezer fontért megvásárolta. Ismét gólkirály lett, az FA-kupa döntőjébe lőtte csapatát, de a Stolverkosok elvesztették a kupafinálét a városi rivális Liverpool ellen, sőt a Pool a bajnoki címet is elhappolta a „kékek” orra elől. Teljesítménye természetesen a válogatott mexikói vb-re készülő keretébe repítette, ahol ő lett a világbajnokságok történetének mai napig egyetlen angol gólkirálya.

(Kép: PA Images via Getty Images)

9) Frank Lampard (West Ham United – Chelsea)

A West Ham felnőttcsapatában 1996-ban debütált. A szezonban azonban nem lett állandó kerettag, ráadásul március 15-én az Aston Villa ellen eltörte a jobb lábát, és ezután már a szezon végéig nem játszhatott. Lampard családja szorosan kötődött az Upton Parkhoz, emiatt gyakran kritizálták. Az 1998-99-es szezonban azonban már a West Ham kezdőcsapatának állandó tagja volt, a klub pedig 5. lett a bajnokságban. Miután a nagybátyja, Harry Redknapp, valamint az édesapja is elhagyta a West Hamet, már semmi sem tudta a csapatnál tartani a fiatal középpályást. Az Aston Villa és a Leeds United is le akarta igazolni, de ő a Chelsea-t választotta.

(Kép: Darren Walsh/Chelsea FC Via Getty Images)

8) Teddy Sheringham (Tottenham – Manchester United)

„Gyerekként szurkoltam a Spursnek” – nyilatkozta a támadó a West Ham hivatalos weboldalán 2007-ben. "Iskolás koromban kezdtem el játszani a Tottenhamnél, a klub pedig ingyen jegyeket adott nekünk a mérkőzésekre, így nyilván nekik drukkoltam."

Sheringham miután aláírt a Tottenhamhez, rögtön gólkirály lett 22 találattal az 1992-93-as szezonban. Egy évvel később úgy lett házi gólkirály, hogy 19 meccset ki kellett hagynia sérülés miatt. A következő szezonban Sheringham a Spurssel elért egy 7. helyezést, és az FA-kupa döntőjébe is bejutottak, ahol azonban kikaptak, így a Spurs egy hajszállal lemaradt az európai porondról. 1997-ben távozott, hogy csatlakozzon a Manchester Unitedhez, amellyel háromszor nyerte meg a Premier League-et, és Sheringham tagja volt a legendás triplázó csapatnak. 2001-ben aztán visszatért a Spurshöz még két évre.

(Kép: Shaun Botterill /Getty Images)

7) Andy Carroll (Newcastle United – Liverpool)

A listán szereplő játékosok mind sikeréhes fiatal labdarúgóként váltottak klubot, azonban nem mindenkinek jött be a váltás. Ha Andy Carroll vissza tudná fordítani az idő vasfogát, alighanem megtenné. „Akkor jössz rá igazán mit vesztettél, ha elhagyod a gyerekkori csapatod” – mondta Caroll tavaly nyáron, miután visszatért a egykori klubjához. A rutinos támadó 2011-ben hagyta el a „Szarkákat” a Liverpool kedvéért, de azt senki sem vitatja, hogy a legjobban a St. James Parkban futballozott.

(Kép: John Powell/Liverpool FC via Getty Images)

6) Alan Smith (Leeds – Manchester United)

A klub anyagi nehézségekkel küzdött, és miután a Leeds kiesett az első osztályból, elkerülhetetlen volt, hogy a csapat eladja az egyik legnagyobb értékét a rivális Manchester Unitednek. A Vörös Ördögök 7 millió fontért szerezték meg a támadót.

„A klub olyan súlyos helyzetben volt, hogy egyszerűen szükségünk volt a pénzre.” – mondta a klub legendája, Peter Lorimer 2009-ben. „A klub terelte őt erre az útra. Alan Smith valószínűleg akkor megmentett minket a csődtől. Feláldozta a hírnevét, hogy életben tartsa a klubját.”

Sok szurkoló szemében ekkor vált hősből, ellenséggé Smith. A szőke hajú focista egyébként annak ellenére ment a manchesteri klub-hoz, hogy előtte egy korábbi felvételen elmondta: nem játszana a Manchester Unitedben.

(Kép: John Peters/Manchester United via Getty Images)

5) Sol Campbell (Tottenham – Arsenal)

Campbell karrierje a Tottenhamnél nem indult simán. A londoni csapatnál 1992 decemberében debütált, majd rögtön gólt szerzett, miután Nick Barmby cseréjeként lépett pályára. Ennek ellenére a szezonban nem játszott több mérkőzésen. Majd miután a csapatkapitány, Gary Mabbutt sérülései és életkora miatt egyre kevesebbszer játszott, Campbell lett a csapat fő hátvédje és a csapatkapitány is. Azonban a szerződése 2001 nyarán lejárt a csapatnál. A Tottenham újabb kontraktust ajánlott neki, amivel ő lehetett volna a klub legjobban kereső játékosa, de aláírás helyett Campbell azt nyilatkozta, hogy el szeretné hagyni a csapatot, hogy játszhasson egy Bajnokok Ligája győzelemre esélyes csapatban. Miután több nagy európai klub is megkereste, az Arsenalhoz igazolt. Azóta a Spurs szurkolói Júdás néven emlegetik.

(Kép: Stuart MacFarlane/Arsenal FC via Getty Images)

4) Glenn Hoddle (Tottenham – Monaco)

Hoddle már 29 éves volt amikor Monacóba ment, hogy végre értékeljék valahol a tehetségét. A Tottenham titokban már megegyezett róla a Paris Saint-Germainnel, ahol akkor Gerard Houllier volt az edző, de Hoddle és ügynöke inkább Wenger tengerparti projektjét választotta. A Monaco biztosította a karrierje végéhez közeledő játékosnak, amit 1987-ben egyetlen angol klub sem tudott volna: európai kupaporondon való szereplés, valamint tehetségének és játékstílusának megbecsülése.

(Kép: David Cannon /Allsport / Getty Images)

3) Rio Ferdinand (West Ham United –  Leeds United)

1997 nyarán új középhátvédet keresett a Manchester United. Bár már akkoriban megfigyelték a fiatal Rio Ferdinandot, a West Ham elutasította az ajánlatokat. Ezért a Blackburntől szerződtették Henning Berget. Ferdinand egy kisebb kitérővel, öt évvel később végül Old Traffordon kötött ki. Előtte azonban megjárta a Leeds United együttesét is. 2000 novemberében igazolt a Leedshez, amely csupán egy pozícióval helyezkedett előrébb a tabellán mint a West Ham, viszont a tervek nagyobbak voltak, és úgy tűnt fényesebb jövő áll előttük. Ferdinand 18 millió fontért érkezett, ezzel megdőlt a brit átigazolási rekord és ő lett a világ legdrágább hátvédje is. Azonban nem indult jól a pályafutása a fehér mezeseknél, egy Leicester City elleni 3–0-s vereség során mutatkozott be, de ezután hamar fontos tagja lett a csapat védelmének. A 2000–01-es szezonban a Leeds a UEFA-bajnokok ligája elődöntőjéig jutott. A negyeddöntőben, a Deportivo La Coruña ellen gólt is szerzett. A következő idényben megkapta a csapatkapitányi karszalagot a csapatától.

(Kép: John Giles – PA Images/PA Images via Getty Images)

2) Ashley Cole (Arsenal – Chelsea)

Cole klubváltásában nem a sikeréhség, hanem a pénz is nagy szerepet játszott. 2005-ben lépett kapcsolatba a rivális Chelsea-vel egy lehetséges átigazolás miatt, anélkül, hogy erről értesítette volna akkori klubját, az Arsenalt. Ugyan Wenger csapata sokáig ellenállt, végül 2006 nyarán csak létrejött az üzlet, ami nagyport kavart.

A transzfer létrejötte után kiderült, az Arsenal tett még egy próbát, hogy egy hosszútávú szerződéssel magához láncolja Cole-t, ám a beszámolók szerint a hátvéd remegett az idegességtől, amikor megtudta, hogy csak heti 55 ezer fontos fizetést garantálna neki a klub, holott a Chelsea-nél közel a dupláját, heti 90 ezer fontot garantáltak neki.

Így tehát némileg keserű szájízzel távozott az Ágyúsoktól a 114-szeres angol válogatott balhátvéd, aki a My Defence című könyvében nyilatkozott klubváltásáról.

„Az Arsenalnál mindent Thierry Henry megtartására tettek fel. A vezetők hangzatos nyilatkozatokat tettek, hogy ő mindenképpen kell a csapatba, minden követ megmozgatnak azért, hogy maradjon. Ezzel szemben engem fel se hívott senki, egyetlen találkozót sem kértek tőlem, hogy a jövőről beszéljünk. Ez most nem utólagos sárdobálás, hanem a szomorú igazság. Amikor 2005 decemberében szóba került az esetleges szerződéshosszabbítás, akkor sem találkoztak az igények, én 60 ezer fontot kértem egy hétre, ám a vezetők azt mondták, hogy 55 ezernél többet nem akarnak adni. Úgy érzem, nem becsültek meg eléggé.”

Kissé ellentmondás, hogy egy évvel a klubváltása előtt úgy fogalmazott: „Nem mennék másik PL-csapathoz, mert nem tudnám elképzelni azt, hogy az Arsenal ellen lépjek pályára. – mondta 2005 nyarán, néhány hónappal azután, hogy egy londoni hotelben találkozott a Chelsea menedzserével, José Mourinhóval, a Chelsea vezérigazgatójával, Peter Kenyonnal. „Csak külföldön szeretnék játszani.”

Végülis a Chelsea-ben töltött nyolc éve után összejött Cole-nak a hőn áhított légióskodás is.

(Kép: Darren Walsh/Chelsea FC via Getty Images)

1) Wayne Rooney (Everton – Manchester United)

Rooney kilencévesen került az Everton ifiakadémiájára. 2001-ben az iskolai bajnokságban új rekordot állított fel egy szezonban lőtt 72 góljával. Utolsó szezonjában 99 gólt szerzett mielőtt kilencévesen felfigyelt rá az Everton játékosmegfigyelője, Bob Pendleton. 2002-ben tagja volt annak a csapatnak, mely megnyerte az FA Youth Cup-ot, a fiatalok számára kiírt FA Kupát. A döntőben gólt is szerzett, elismerésként egy "Once a Blue, always a Blue" feliratú pólót kapott csapatától. Két évvel később vörös lett. Ugyanakkor a vártnál hosszabb ideig rugta a bőrt a Goodison Parkban. Miután bemutatkozott a felnőttek között, folyamatosan a reflektorfényben volt. Ő lett a klub történetének második legfiatalabb debütáló játékosa és sorra döntötte meg a rekordokat. A jövőjét firtató kérdések már akkor felmerültek. A Stolverkosok csupán a 17. helyen végeztek a bajnokságban. A 2004-es Európa-bajnokságon ő lett a legfiatalabb gólszerző, a torna során négy találattal segítette az angol nemzeti csapatot. Azon a nyáron tehát esélytelen volt az Everton számára megtartani. Rooney két legkomolyabb kérője a Newcastle United és a Manchester United volt. A The Times arról számolt be, hogy az Everton és a Newcastle megegyezett egymással a vételárban, de a játékos végül a manchesterieknél kötött ki, akik 25,6 millió fontot fizettek érte.

(Kép: John Peters/Manchester United via Getty Images)

Borítókép: Darren Walsh/Chelsea FC via Getty Images

Forrás: football365.com