Tizennyolc éve nincs köztünk Fehér Miklós

Dunai Ede írását változtatás nélkül közöljük. 

LEVÉL MIKINEK

Mindig szerettem a középcsatárokat, de a magyar válogatottnak a kilencvenes évek vége felé sokáig nem volt igazán klasszis centere.
Aztán tizenévesen, szinte a semmiből felbukkantál, és egycsapásra úgy tűnt, hogy legalább másfél évtizedre megoldod a nemzeti tizenegy csatárgondjait.

Te végre olyan éppen ugyanolyan voltál, mint a régi, nagy legendák. Tudod, azok a példaképeid, akikből csak úgy sugárzott a futball szeretete. Akik játék közben is mosolyogtak, és a nagy tét ellenére is lerítt róluk, hogy imádnak focizni.

Ha csak tehettem, mindig megnéztem a meccseidet, lehetett az Győrben, Portóban, Lisszabonban vagy a számodra legszentebb mezben.

Tudod, a meggypirosban, amelyet mindig oly büszkén viseltél.

De miért rendelte úgy a sors, hogy csak huszonötször húzhattad magadra?

Én és a többi magyar szurkoló sokkal, de sokkal többször akartunk látni a válogatottban, hogy minél többször megcsodálhassuk azt a gyermeki mosolyt, miközben a góljaidat ünnepeled.

Igen, azt a felejthetetlen mosolyt, amely azon a szörnyű vasárnap este, 2004. január 25-én a guimaresi Don Alfonso-stadionban is ott volt az arcodon.

Pedig akkor éppen sárga lapot kaptál...akkor már napok óta lázas beteg voltál...akkor már érezted, hogy nagyon nagy a baj.

De talán azt akartad, hogy mindenki így emlékezzen Rád, igaz?
Éppen úgy, ahogy megszerettünk...

Fiatalon, mosolygósan és vidáman.

Miki, jó ha tudod, hogy az a mosoly azóta is nagyon hiányzik.

Borítókép: Dunai Ede írói oldala 
Forrás: Dunai Ede írói oldala