Egy lenyűgöző történet a régi időkből az ellenfél tiszteletéről

A CSODA - "KALAP"

Dunai Ede írását változtatás nélkül tesszük közzé.

A nyolcvanas évek elején járunk, kettős rangadót rendeznek a Népstadionban, "csekély" hatvanezer néző látogatott el a két felettébb izgalmasnak ígérkező derbire.

Ahogy minden alkalommal, én és az időközben az élvonalbeli futballtól visszavonuló édesapám is helyet foglaltunk a lelátón.

Mielőtt megkezdődött volna a második mérkőzés, hirtelen egy öblös hang ütötte meg a fülünket:

- A frutti, a töki, a nápolyi!

Odanéztem, és egy fehér kalapos úriembert láttam, ahogy fonott kosárral a kezében masírozik a sorok között, és amerre jár, két kézzel szórja a fruttit az egyre feszültebb szurkolók felé.

Néhányan fizettek is neki, de ő meg sem számolta a pénzt, csak nemes egyszerűséggel begyűrte a zsebeibe.

Aztán kisvártatva mellénk keveredett, és felfedezett egy zöld-fehér sálat viselő ferencvárosi drukkert.

No, akkor aztán mondókát váltott, és teli torokból üvöltötte, hogy hajrá Fradi, és hogy ki a jobb? FTC!

Apámra néztem, hogy mit szól ehhez a produkcióhoz, de ő csak mosolygott egyet, és így szólt:

- Ő Kalap, a hangulatfelelős! A legnagyobb futballdrukker, akit valaha ismertem!

Ebben a pillanatban a fruttiárus is észrevett bennünket, és rögvest abbahagyta a zöld-fehéreket éltető rigmusokat, majd széles vigyorral felkiáltott:

- Ki a legnagyobb király? Dunai a legnagyobb király!

És aztán ennek örömére a kezembe nyomott egy maréknyi édességet, majd lazán tovasétált, tovább fokozni ezt az amúgy sem akármilyen hangulatot.

Ahogy megtudtam, ő volt Zöllei János, alias "Kalap", aki nélkül nem rendezhettek meg egyetlen Fradi-meccset, egyetlen kettős rangadót, sőt talán egyetlen valamirevaló sporteseményt sem.

Aztán idővel elmúltak ezek a dicső évek, megüresedtek a lelátók, és sajnos Kalapot sem láthatjuk többé.

Az évtizedek alatt ködbe veszett minden, ami miatt érdemes volt futballszurkolónak lenni...

Márpedig az a csodálatos hangulat, az a ma már csupán pislákoló lánggal égő szenvedély azóta is mindennél jobban hiányzik.

Hiányzik, de ma már más idők járnak, és félő, hogy az a bizonyos tűz talán soha nem fog úgy lobogni, mint akkoriban, a felejthetetlen nyolcvanas években, a kettős rangadók villanyfényes estéin.

Van azonban egy örök igazság, amelyet apám ekkor, a legelső találkozásunkkor mondott Kalapról, és amely ma is itt cseng a fülemben:

- Apu, ha Kalap fradista, akkor miért istenít téged, és miért ad nekem nápolyit?

- Mert ő is tudja, amit mindenkinek tudnia kellene. Vagyis hogy mi lilában és ők zöldben nem ellenségek, hanem csupán ellenfelek vagyunk. És az ellenfelet tisztelni kell, mert nélkülük fabatkát sem érne semmilyen dicső győzelem. Ezt
jegyezd meg kisfiam, mert pontosan erről szól a sport...

Forrás és borítókép: Dunai Ede hivatalos írói oldala